Tetoválás a vállon 12. fejezet
12. A rejtély megoldódik
Még aznap telefonon felhívták a nyereményszelvényen megadott számot, majd másnap személyesen is felkeresték az irodát, ahol egy kedves hölgy fogadta őket. Közel félnapos munkával sikerült kideríteni, hogy kik voltak a vetélkedő nyertesei, azonban a nevüket, telefonszámukat nem adhatták ki részükre.
- Mindenképpen szeretnénk találkozni ezekkel az emberekkel! Tudni szeretnénk, hogy miért küldték el nekünk ezt az alaszkai hajóútra jogosító okmányt.
- Igaz, hogy a nevüket nem adhatom ki, de átadhatom nekik a telefont, és beszélhetnek velük – vigasztalta meg őket az előadó, és máris tárcsázta a számot. A vonal túlsó végéről egy férfihang jelentkezett. Az ügyintéző azonnal a lényegre tért:
- Uram, Magyarországról keresik önt. Adom a telefont.
- Halló, Steven Hill vagyok, kivel beszélek?
- Szilágyi Péter vagyok Magyarországról. Jelenleg Anchorage repülőterének szállodájában tartózkodunk. Szeretném megtudni, hogy ki, és miért küldött nekem és ismerősömnek egy Alaszkai nyeremény utat?
- Máris indulunk önökhöz, de kell egy kis idő, amíg odaérünk. Kérem, hogy holnap délelőtt legyenek a szállodájukban. Addig is minden jót – és a férfi letette a kagylót.
Az ember élete csupa rejtélyekből, rébuszokból áll, amelyet néha sikerül megfejteni, néha örök talányként az ismeretlen homályában marad, de gyakran maga az élet adja meg a válaszokat a felmerült kérdésekre.
Bárhogy is gondolkodtak, nem jutottak közelebb a megoldáshoz.
- Talán nincs is semmiféle furcsaság, csak éppen a mi nevünket dobta a gép – tréfálkozott Péter.
- Miért pont a miénket?
- Honnan veszed, hogy két nyertes volt? Ahogy volt kettő, ugyanúgy lehetett akár száz is, vagy még több.
- Ez igaz – fogadta el Péter érveit Klára. Nyugtalanul telt az éjszakájuk, már hajnalodott, amikor elaludtak. Reggel 9 körül a szobapincér kopogására ébredtek, aki a reggelivel együtt üzenettel is szolgált:
- Egy hölgy és egy úr várja önöket a hallban. – Dehogy foglalkoztak ők a reggelivel. Rendbe szedték magukat, és a lakosztályuk halljában fogadták az ismeretleneket.
Amint beléptek az ajtón, az idős, ősz hajú férfi megszólalt. Mindkettőjük legnagyobb meglepetésére, magyarul.
-Mi van galambocskáim, hát ti mindig elkóboroltok? Merre jártatok, amíg Hegyi Pisti és Kovács Vera rátok várt? Úgy látom, semmit se változtatok a négy évtized alatt, még mindig elmaradoztok kettesben?
Klári és Péter egymásba kapaszkodva álltak, és csak nézték a két kedves arcú öreget, míg végül Klári tudott először megszólalni:
- Édes Istenem, ti hogy kerültetek ide? – kérdezte remegő hangon, de már repült is, előbb Vera, majd Pisti nyakába. Péter megölelte Verát, majd a barátját, miközben a többiek előtt is jól hallhatóan, a kezét nyújtva a fülébe súgta:
- Mi van öreg, már le se kezelsz velem?
- Kezelek én drága barátom, de ha a régi szokásodhoz híven összeroppantod a tenyeremet, sípcsonton rúglak – tudod, úgy, mint mindig is tettem, amikor ilyesmire vetemedtél.
Annakidején Péter volt az osztály erős gyereke, akinek satura emlékeztető szorítása volt. Sokszor csak a felszisszenésekből észlelte, hogy túl keményre sikerült a kézfogása. Ilyenkor váltig állította, hogy nem érzékeli a kifejtett erőt, amit, persze Pisti soha nem hitt el, és minden alkalommal egy jól irányzott lábon rúgással honorálta. Azok a boldog idők! Fiatalok voltak, tele életkedvvel, tenni akarással, tervekkel.
- Szóval a ti kezetek van a dologban? – szögezte öreg barátainak a kérdést Péter, miután elhelyezkedtek a kényelmes fotelekben.
- Miféle dologban? – nevette el magát Pisti.
- Ne hunyoríts Pityu! – fenyegette meg felemelt mutatóujjával Klári. – Még mindig olyan árulkodóak a szemeid, mint ifjonti korunkban. Emlékszem, akkor se tudtál füllenteni, mert a nézésed lebuktatott.
- Most is így van, ugye szívem? – szólt közbe Vera. Klári elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy barátaik már gimnazista korukban is szívemnek, szivikémnek szólították egymást. Tehát, van, ami állandó egy egész életen át, van, ami a megkezdett irányba halad, és van olyan, aminek egyszer vége szakad. Vajon, mi lett volna, ha ők is egymásra találnak Péterrel, és együtt alakítják a sorsukat? Mi lett volna? Ez már örök rejtély marad. Péter hangja ébresztette fel álmodozásából, aki megismételte előbbi kérdését:
- Gyerekek, elmondanátok, hogy kerültünk Alaszkába?
- Hát, jó nem bánom – válaszolta Pisti és már előre érezhető volt, hogy egy hosszabb történetbe vág bele. – Az úgy volt - kezdett mondókájába -, hogy Verával beszálltunk egy Alaszkával kapcsolatos vetélkedőbe. Több fődíjat és egyéb díjat osztottak ki a legtöbb pontot elért versenyzőknek.
- És, ti nyertétek meg a fődíjat?
- Igen, többedmagunkkal, ami egy hajókirándulással egybekötött kempingezés volt az őszi Yukon folyón. Ekkor jutott eszembe, hogy sulis korunkban gyakran emlegetted Alaszkát, és a nagy vágyaid közé tartozott, hogy tutajozhass egyet a Yukonon.
-Igen, akkor több Alaszkáról szóló könyvet olvastam, és bemagoltam több folyó és város nevét. Tehát nyertetek, és úgy döntöttek, hogy a nyereményeket a címünkre kéritek postázni?
- Pontosan így volt.
- Mielőtt szóba kerülne, hogy hogyan találtatok ránk, elmesélnétek, hogy mi történt veletek az elmúlt sok-sok év alatt?
István és Vera felváltva sorolták életük főbb állomásait.
- Kezdem az origónál, vagyis a középiskolás érettségi bankettunkkal - vágott bele Pisti életük történetébe. – Azon az estén a buli után hazakísértem Verát, akit apja várt a kapuban, és leteremtette, hogy állhat szóba egy ilyen csavargóval, mint én. Akkor mi már régóta szerettük egymást, amit igyekeztünk titokban tartani.
- Mi volt az öreg gondja? – kérdezte Klári.
- A legfőbb baja az volt, hogy apám egyszerű üzemi munkás volt, és nem igazgató, mint ő. Az én szüleim is mindent biztosítottak számomra, apám sokat túlórázott, hogy főiskolára mehessek. Azt ti is tudtátok, hogy Verával egy iskolára felvételizünk, hogy az apja ne tudja megakadályozni az együttlétünket. Sikerült a felvételink, és már előre tervezgettük, hogy milyen jó lesz, ha mindketten építészek leszünk. Ebből persze, nem lett semmi, mert a jó apja, a bankett estéjén rám támadt és megütött. A második ütése elől kitértem, ő pedig elesett. Szerencsétlenségemre eltörött a keze. Tisztában voltam vele, hogy fel fog jelenteni a rendőrségen. Nem volt mit tenni, menekülőre fogtam a dolgot, és Vera velem jött. Napokig bujkáltunk, hol itt, hol ott húztuk meg magunkat. Egy ismerősünk javasolta, hogy szökjünk nyugatra. Először hallani se akartunk róla, de olyan ügyesen meggyőzött bennünket, hogy amikor már embercsempészt is hozott magával, belementünk.
- Ez nem kevés pénz lehetett, ugye? – szólt közbe Klári.
- Péter, te bizonyára emlékszel az agyondédelgetett motoromra?
- Hogyne emlékeznék.
- Mivel pénzem nem volt, ezért a gyönyörű Pannóniámmal fizettem a jóembernek.
- Simán sikerült átjutnotok a határon?
- Az utunk nem volt valami zökkenőmentes, de épségben átértünk. A sógorok rendesen bántak velünk. Évekig Ausztriában éltünk, míg végül összejött annyi pénzünk, hogy Amerikába utazhattunk.
- Gyerekeitek vannak? – érdeklődött Klári.
- Igen, egy fiunk és egy lányunk. Peter és Carola.
- Gyere, hadd öleljelek meg – tört ki az érzelem Kláriból, amikor meghallotta a gyerekek neveit. – Rólunk neveztétek el őket?
- Kiről, másról? – és Vera folytatta: - Az első kinti éveink nagyon kemények voltak, előfordult, hogy nélkülöztünk is. Akkor vált könnyebbé az életünk, amikor egy farmon kaptunk munkát. Én már akkor is jól főztem, és a konyhára kerültem, Pisti pedig a lóistállóban dolgozott. Sok volt a munka, naponta kora reggeltől talpon voltunk.
- Gondolom jól megfizették a munkátokat.
- Eleinte nem. Bizonyítani kellett, de attól kezdve nem lehetett okunk panaszra. Több évet töltöttünk a farmon, és sikerült annyi pénzt összerakni, hogy egy szép napon már nekünk is volt egy kisebb gazdaságunk. Újra jöttek a nehézségek, de hamarosan működött a farmunk. Ma már egy igazi agrárüzem a miénk, szántókkal, legelőkkel és komoly állatállománnyal.
- Milyen állatokkal foglalkoztok?
- Szarvasmarhákkal és pulykákkal. Könnyen belezökkentünk a munkába, mert mindketten falun nőttünk fel, és jó iskola volt, az a farm is, ahol korábban dolgoztunk.
- Arról még nem esett szó, hogy találtatok ránk?
- Már évek óta kerestünk benneteket. Egyfolytában nézegettük az internetes ismeretségi oldalakat is. Sokáig semmi eredmény nem volt, amikor egész véletlen az egyik magyar újságban rábukkantunk egy, a volt iskolánkról készült fotóra. Elolvastuk, és nagy örömünkre a riport alanya Péter volt, akinek a lakcíme is szerepelt az írásban. Téged, Szöszi, már sokkal nehezebb volt elérni, de ezt is megoldottuk a vöröskereszt segítségével. Azt ne kérdezd, hogy ők hogy jutottak el hozzád, mert arról már fogalmunk sincs. Elhatároztuk, hogy meghívunk benneteket Amerikába, amit, mint az ábra is mutatja, sikerült az égből pottyant nyereményekbe csomagolni. Most már bánjuk, hogy nem Anchoragéban vártunk benneteket, de akkor izgalmasnak ígérkezett, hogy Tananában találkozunk. Csupán nosztalgiából, mert nagyon jól emlékszünk, hogy Péter sokat emlegette a Yukon folyót és Tananát.
- Látjátok, a mi esetünkben is bebizonyosodott a régi mondás: „Ember tervez, Isten végez”.
- Így van Szöszi, pedig olyan szépen kidolgoztunk mindent. Szeptemberben vártunk benneteket Tananában, ezen a csöppnyi településen. Úgy terveztük, hogy veletek együtt töltjük el a két hetet. Magunknak is vettünk jegyeket a kempingbe is és a hajóútra is. Vadászni szerettünk volna meghívni benneteket. Izgatottan lestük az eget, de repülő nem érkezett. Azonnal hívtuk az anchorage-i repülőteret, akik csak annyit tudtak mondani, hogy eltűnt a gépetek. Fogalmuk se volt róla, hogy hol. Nem tudtak veletek kapcsolatot teremteni, félő volt, hogy végzetes tragédia történt. Istvánnal napokig nem lehetett beszélni, egyfolytában az járt a fejében, hogy ő sodort bajba benneteket. Látod, vannak esetek, amikor az ember jót akar másoknak, és egy véletlen, egy röpke pillanat a visszájára fordíthat mindent. Az érzékenyebb lelkű emberek teljesen összeroppanhatnak a lelkiismeret nyomasztó terhe alatt. István is ilyen ember. Általában a másokkal való konfliktusokat is kerüli, amennyire csak lehetséges, mert nehezen viseli, ha ok nélkül megbántják, de azt is, ha ő okoz bánatot valakinek. Az üzleti élet pedig harcokból áll. Naponta hívtuk a repülőteret, és felvettük a kapcsolatot egy helikopteres keresőszolgálattal, akikkel napokon át repkedtünk a vélt vagy valós légi útvonalatokon, de eredménytelenül. Meghagytuk a reptérnek, hogy azonnal értesítsenek, ha előkerültök. Jellemző rájuk, hogy a ti hívásotok megelőzte a légiforgalmi társaságét. Most pedig itt vagyunk, lelkiismeret furdalással a szívünkben.
- Semmi okotok sincs magatokat hibáztatni. Kaptunk egy meghívót Alaszkába, két hetes erdei kempingbe szóló beutalóval, és mi egymástól teljesen függetlenül, rövid töprengés után úgy döntöttünk, hogy jövünk.
- Nem is egyeztettetek előtte?
- Sajnos, erre nem volt lehetőségünk.
- Miért?
- Csupán az, az egy oka volt, hogy mi Petivel több, mint négy évtizede, az érettségi banketten találkoztunk utoljára. Teljesen elszakadtunk egymástól.
- Erről nem tudhattunk.
- Vera, te el se tudod képzelni mit okoztatok nekünk!
- De, sajnos el tudom képzelni, veszélybe sodortunk benneteket, miattunk szenvedtetek hónapokig a kilátástalanságban.
- Ellenkezőleg. Nektek köszönhetjük, hogy egymásra találtunk. Képzeld el ezt a találkozást!
- Gondolom, volt nagy összeborulás, amint megláttátok egymást a repülőtéren.
- Ez az ölelkezés nagyon sokat váratott magára.
- Hogy, hogy?
- Egyszerűen nem ismertük fel egymást.
- Ami igaz, az igaz, ránk is új arcok tekintettek a helyi újság címlapjáról. A szálloda aulájában vettünk egy példányt. Gondolom, igencsak meglepődtetek, amikor rájöttetek, hogy ti vagytok Szöszi és Peti.
- Előbb rá kellett jönnünk, hogy mindketten magyarok vagyunk. Ugyanis mindketten angolnak néztük a másikat.
- Az hogy lehet? Nem magyarul beszéltetek?
- Nem, hanem angolul, és ráadásul mindketten a brit angolt beszéljük. Peti is éveket töltött Londonban és én is.
- Tehát, rájöttetek, hogy magyarok vagytok, és semmi több?
- Arról sokáig fogalmunk se volt, hogy ki rejtőzik a 42 évvel öregebb maszkok mögött.
- Valamikor erre is rájöttetek. Hogy történt?
- Sokat beszélgettünk, főleg amikor kiderült, hogy egy országból jöttünk, egyszeriben több témánk is lett. Meséltünk egymásnak a városainkról, magunkról, és sorra jöttek a deja vu érzések: az „ezt már mintha láttam volna, mintha hallottam volna, és nemegyszer tűnt úgy, hogy ez és az a dolog, mintha velem is megtörtént volna”. Aztán sok egyéb után, amikor Peti meglátta a tetoválásomat, lehullt a lepel. „Előjöttek a lovak a zabból”, ahogy osztályfőnökünk szokta mondani.
- Drága jó Ede bácsi! Mi is sokszor emlegetjük – törölte le Vera előbb Klári, majd a saját arcán végiggördülő könnyeket, és folytatta barátnője faggatását. – Mit éreztetek, amikor rájöttetek, hogy kik vagytok?
- Azt az érzést nem lehet elmondani. Ezt a csodát csak versbe, zenébe foglalni, vagy lefesteni lehetne. Látod, így legyen lelkiismeret furdalásotok. – Klári filmszerűen pergette le barátaik előtt a vadonban töltött félévüket. Az ember mindig a szebbnél, a jobbnál, az izgalmasabbnál szeret inkább elidőzni. Megesik, azonban, hogy a sivárnak vagy érdektelennek látszó, egyáltalán nem szívet gyönyörködtető történések is elbűvölik a mesélőt és a hallgatót egyaránt. Mi szépség lehet abban, hogy egy hódot kiráncigálunk a jég alól, vagy van - e olyan ember, akinek gyönyört jelent, ha élethalál harcot kell vívni a medvével? Mégis érdeklődéssel hallgatják, kivált, ha valaki úgy adja elő, mint Klári.
- Gyerekek, ezt a sztorit le kell írni – jelentette ki határozottan Vera, valahogy úgy, mint életük hajnalán, copfos gimnazista korában. Ő volt egykor a négyek hangja. A két fiú inkább hallgatott, Klári annak ellenére, hogy nagy szókinccsel és ékesszólással áldotta meg az úr, sohasem volt harsány. Ez a cím Verának járt. Nem véletlen becézte István csalogánynak. Mentségére legyen mondva, hogy a cserfessége és az átlagnál kissé emelkedettebb hangereje ellenére a legtöbb esetben értelmes beszéd rezegtette a hangszálait.
- Beszélgettünk róla, hogy együtt leírjuk – árulta el Péter, nagy tervüket.
- Ez nagyon jó! – szólalt meg István.
- Szerintünk is jobb lesz, ha mi vetjük papírra a sztorit, még ha szerényebbre is sikerül, mint ahogy egy író írná meg. Biztos, hogy ő jobban el tudná helyezni benne a szinkópákat – mint, ahogy Ede bácsi szokta mondani -, de, hogy belevinné a saját fantáziáját is, az tuti.
- Természetesen az is jó, hogy a könyv a ti művetek lesz, de én itt másra is gondoltam.
- Mire?
- Arra, hogy együtt lesztek. Ez a nagyon jó.
- Nekem biztosan – nevetett Péter, de ebben a fontos kérdésben hallgattassék meg a másik fél is – és olyan pillantást vetett Klárira, hogy az teljesen belepirult.
- Klári, tiéd a szó – bíztatta Vera.
- Jaj, gyerekek, hát szabad ilyet kérdezni? Már annyira megszoktam Pétert, hogy néha összetévesztem Petivel. Ez pedig csodálatos.
- Hát még nekem! - mondta Péter, és az előtte nap vásárolt fényképezőgépe elé invitálta barátait. Már mindenki, mindenkiről készített felvételt, amikor Vera megjegyezte:
- Galambocskáim, ez így nem lesz jó, egy valaki mindig lemarad a képről.
- Úgy ám, kapcsolt Klári is, aki azon nyomban kérette a szobapincért, és miután bediktálták, hogy kinek mit hozzanak ebédre, a fotós szerepet is ráruházták. Végre a felvételeken is együtt volt a csapat.
- Ez igen! Ez a konyha otthon is megállná a helyét – dicsérte az étterem főztjét Péter.
- Nekem is ízlett! – helyeselt István. Igaz is, hogy oldottátok meg az élelmezéseteket?
- Azt kérdezed, hogy mit ettünk?
- Igen.
- Eleinte mindent, amit a föld a fák vagy a víz nyújtottak, és persze, amire rábukkantunk, vagy amit sikerült elejtenünk. Amikor egyedül bolyongtam a nagy ismeretlenben és napokig nem láttam élelmet, olyan jó étvággyal ettem a gyékény gyökerét, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Az éhség rávett a szürkemókus lelövésére is. Otthon nálunk, hisz tudjátok, a mókus nem csak védett állat, hanem nekünk kicsit a szívünk csücske is. Egy kedves, játékos, bohókás teremtmény. Amikor megláttam egy mókust, szinte vártam, hogy emberi nyelven szólal meg. Olyan értelmes az ábrázata. Senkit és semmit nem bánt ez a békés jószág, én pedig lelőttem.
- Az otthoni a vörös mókus, az itteni, amit te levadásztál pedig a szürkemókus, ami agresszív, elüldözi a vörös mókust, amit Magyarországon egyszerűen csak mókusnak hívunk – magyarázta István. Aranyos a kis pofikája ennek is, de a legtöbb állaté pontosan ilyen kedves, mint ezé a kis rágcsálóé. A marhahúst megeszed?
- Sőt, nagyon is szeretem.
- Azt is megölik, mielőtt a húsa az asztalra kerül. Ugyanígy vagyunk a többi állattal. Így lettünk teremtve, a hús nekünk létfontosságú étel. Ha nem ölöd meg, nem tudod megenni, és akkor éhes maradsz, koplalsz, éhezel, majd eljön a vég. Drága Petikém, ez nekünk így lett megírva, ez így van jól.
A négy régi jó barát hajnalig beszélgetett. Úgy tűnt, mintha az elmúlt évtizedek némaságát akarták volna bepótolni. Azt a sok mindent, ami velük történt ezek alatt az évek alatt. Órák hosszat folyt a szó, hömpölyögtek elő sorban az emlékek, és még mindig csak egy részüket sikerült felidézni. Ők pedig egyszerre mindent tudni akartak a másikakról és szerették volna a maguk eddigi életét is elmesélni, de hiába, azt a sok élményt rövid idő alatt lehetetlen.
- Gyerekek, ti is felfigyeltetek már arra, hogy kétféle idő létezik? – tette fel a kérdést hajnaltájban Klári.
- Szerintem pedig három: jelen, múlt, és jövő idő – tréfálkozott Vera.
- Nem a nyelvtanra gondoltam, hanem a múló időre. Szerintem van a lassan múló idő és a másik a gyorsan múló idő. Kint a nagy semmiben megállt az óra, most pedig, amikor szuperkényelmes körülmények között azokkal beszélgethetek, akiket szeretek, nagyobb sebességre kapcsol a mutató. Le kellene lassítani, hogy többet lehessünk együtt.
- Jól mondod, le kellene lassítani az idő múlását, de mivel ez lehetetlen, van egy sokkal egyszerűbben kivitelezhető módja is, annak, hogy többet lehessünk együtt.
- Mi az? – kérdezte Klári.
- Most, ebben a pillanatban, szeretettel meghívunk benneteket magunkhoz annyi időre, amennyi alatt nem untok ránk! Rendben? – állt elő Vera a javaslatukkal.
Péter megelőzte Klárit a válaszával:
- Én köszönettel elfogadom a meghívásotokat, amelynek azonban csak egy későbbi időpontban tudok eleget tenni. Előbb feltétlen haza kell mennem, mert otthon vannak elvarratlan szálak, amelyeket rendeznem kell, és már nagyon hiányoznak az otthoniak is.
- Én is ugyanazt tudom mondani, mint Péter – vette át Klári a szót -, nekem is megtisztelő a meghívásotok, de már nagyon szeretném magamhoz ölelni a gyerekeimet.
- Megértünk benneteket, azért egy későbbi időpontot feltétlen tartsunk napirenden. Nyáron, megfelel?
- Mi lenne, ha ti látogatnátok inkább haza a nyáron, mi pedig egy későbbi időpontban viszonoznánk a vizitet? – javasolta Klári.
- Győrbe menjünk, vagy Szegedre? – kérdezte huncut szemekkel István.
- Reményeim szerint Székesfehérvárra, de ehhez még nagyon is szükséges Szöszi véleménye. Majd megírjuk, hogy alakultak a dolgaink.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Vera.
- Dehogy, semmiről se maradtál le. Úgy beszéltük meg Klárival, hogy - legalábbis egy időre – a fehérvári lakásába költözünk. A továbbiakat pedig majd meglátjuk. Ki kell próbálni, hogy kibírjuk-e egymást összezárva.
- Miket beszélsz Peti! – nevette el magát Vera – hát ott kint az isten háta mögött külön lakosztályaitok voltak? Nem ott aludtatok hónapokig egymás mellett? Mit akartok ti még próbálgatni? Nem volt elég nagy próba ez a kegyetlen élet, ami végre megszépült a számotokra? Hát, nem egymás után sóvárogtatok közel fél évszázadon át? Ne rontsátok el az öletekbe hulló szerencsét! Van nálunk valami, amit az érettségi óta őrzünk, és ami a tiétek. Emlékszel Peti, hogy mit adtál át Pistinek a bankett estéjén?
- Emlékszem. Azért adtam oda, mert Szöszinek féltem felkínálni, magamnál pedig megint csak nem akartam tartani. Tudtam, hogy nálatok biztonságban lesz.
- Sajnos nekünk akkor el kellett jönnünk, de ezt a kincset végig megőriztük, és abban reménykedtünk, hogy egyszer vissza tudjuk adni. Most itt az alkalom – és átnyújtott Péternek egy kis dobozkát, aki remegő kézzel kibontotta és kiemelt belőle egy rubint színű kővel díszített gyűrűt. Azonnal Klárihoz fordult vele.
- Elfogadod tőlem eljegyzésünk zálogaként? – Klári a meghatódottságtól előbb szólni se tudott, majd elrebegte:
- Elfogadom Peti. Köszönettel és szeretettel elfogadom.
- Ettől a pillanattól ti menyasszony és vőlegény vagytok – jelentette ki ünnepélyesen István, miután Péter Klári ujjára húzta a gyűrűt. Pezsgő került az asztalra és összecsendült a négy régi barát pohara.
Vera rápillantott a díszes faliórára.
- Atyám, már 3 óra! – mondta csodálkozva.
- Igen 3 óra, na és? Sietsz valahová? – feleselt vele Klári.
- Édeseim, hogy őszinte legyek, nagy sietségünkben és izgalmunkban még szobát se foglaltunk.
- Nem tesz semmit, leszaladok a recepcióra és pillanatokon belül kapunk egy szobát – ajánlkozott Pisti, de Péter leintette.
- Minek kellene nektek szobát foglalni? A miénk egy egész lakosztály, két szobával. Vegyétek úgy, hogy a tiétek az egyik szoba.
- Köszönjük, elfogadjuk, és pihenjünk is egy keveset, hogy holnap tovább folytathassuk a beszélgetéseinket - javasolta Vera.
Péter, reggel ínycsiklandozó illatokra ébredt. Magára kapta a köntösét és kitámolygott a hallba, ahol a szobapincér Klári, Vera és István asszisztálásával, éppen a reggelit szervírozta az ízlésesen megterített asztalra.
- Mi ez a finomság? – kérdezte.
- Gondoltuk, elfogadsz egy villásreggelit – felelte István.
- Mindent, ami nem mókus – tréfálkozott Péter. Helyet foglaltak a terített asztalnál.
- Gyerekek, ez a reggeli pontosan olyan, mint a mi kolbászos rántottánk. Úgy látszik Ez az étel Alaszkában is ismert.
- Kiváltképp, ha magyar a szakács – mosolygott Vera.
- Te csináltad?
- Nekem semmi közöm sincs a készítéséhez – szabadkozott Vera.
- Akkor ki csinálta? – furdalta a kíváncsiság Pétert.
- Mondom, hogy a szakács sütötte, aki éppenséggel magyar – ismételte meg Vera az előbbit. István valamivel korábban ébredt a többiektől, és lesétált az étterembe, ahol az étlapot nézegetve megakadt a szeme a szakács magyar nevén. Bebátorkodott a konyhára, ahol találkozott is a fiatalemberrel. Összebarátkoztak, és külön, nekünk megsütötték ezt a szuper reggelit.
- Ezt nevezem! – szólt Péter részéről az elismerés.
- Ez még nem minden: ebédre pedig olyan frissen sültet készítenek a számunkra, amilyent szeretnénk. Azt kérte, hogy mielőbb juttassuk el hozzá az igényeinket. Már mondhatjátok is.
- Én cigánypecsenyét szeretnék burgonyával – adta le Klári a rendelést.
- És te Péter?
- Én is.
- Vera?
- Nekem is jó lesz a cigánypecsenye.
- Nagyszerű, négy cigánypecsenye rendel – jó pofizott István és telefonon bediktálta az igényeiket.
- A nemjóját! Nem ittunk kávét a reggeli előtt – szörnyülködött Péter.
- Hát ez rettenetes! – nevette el magát Vera – most mi lesz? Megisszuk azt a kávét reggeli után. Ennyire nagy kávéivó vagy?
- Igen, főleg amióta visszatértünk a civilizációba.
- Ott, persze nem volt kávétok, ugye?
- Jó sokáig volt, de egyszer csak kiürültek az üvegek. Utána egy ideig hiányzott, de megszoktuk. Mindent meg lehet szokni.
- Emlékszel Péter, hogy mi volt az ifjúkori nagy álmod? – kérdezte István.
- Volt néhány, de gondolom te, most a Yukon folyón való tutajos álmaimra gondolsz.
- Igen, arra. Sokszor órákig mesélted, hogy egyszer az életben szeretnél eljutni Alaszkába, és mi négyen végigcsorognánk egy tutajjal a Yukonon, és közben fognád Szöszi kezét. Most is el tudnál képzelni egy társas tutajozást?
- Minden további nélkül, persze nem ebben az évszakban, hanem akkor, amikor Alaszkában az év a kellemesebb arcát mutatja.
- Tehát nyáron, vagy ősszel.
- Igen.
- Szervezzük meg! Sajnos, a tavaly őszi kirándulás a ti légi balesetetek miatt elmaradt.
- Majd nyáron, nálunk, mindent megbeszélünk részletesen.
- Rendben. Látom, nagyon hazafelé húz a szívetek, meddig maradtok még Alaszkában?
- Szeretnénk már holnap repülőre szállni.
- Nagyon sajnáljuk, hogy nem jöttök velünk a farmunkra, de megértjük, hogy hiányzik a család – mondta István.
- A nyárra, ha lehetséges, hosszabb időre tervezzétek a magyarországi hazalátogatást, és akkor megszervezhetünk egy több hetes alaszkai kiruccanást is.
- Rendben van Peti, te pedig, mivel elnyerted Szöszi szívét, azon legyél, hogy a kezét is megkapd – adta férfiúi tanácsait István.
- Azon vagyok! – nevetett Péter. Ha addig élek is -, majd barátját félrevonva halkan, hogy a hölgyek meg ne hallják, folytatta: – a nagy tervem, ha persze Szöszi is úgy akarja, akkorra tervezném az esküvőnket, amikorra jöttök hozzánk.
- Miben sántikálsz? Csak nem én leszek a tanúd?
- De, bizony, feltéve, ha elfogadod.
- Mi az, hogy! Örömmel. Nagy kópé vagy te Peti barátom! Így biztosítottad be, hogy mindenképpen látogassunk meg benneteket. Tudtad, hogy ennek a kérésnek nem tudunk ellenállni.
- Meg se fordult a fejemben – nézett huncut szemekkel a vőlegény. Még folytatták volna titkolózós beszélgetésüket, ha Vera a szokásos cserfességével félbe nem szakítja őket:
- Mit suttogtok, csak nem bennünket tárgyaltok ki? – kérdezte, elvágva ezzel a két férfi társalgásának fonalát.
- A részleteket nyáron, otthon megbeszéljük – súgta Péter fülébe István, és feleségéhez lépett:
- Kiről, másról beszélgettünk volna édesem? Hát persze, hogy rólatok – kacsintott István a hölgyek felé. Tudod, drágám, ti vagytok nekünk a mindennapi és állandó beszédtémánk. Még a focit is megelőzitek. A „lányok” egy mosollyal honorálták a kedves szavakat.
A napjuk jókedvűen telt, még előkerült néhány emlék az iskolás korból, tanárokról, diáktársakról.
Másnap frissen ébredtek és együtt érkeztek a repülőtérre. Az Európába tartó gép indult korábban. Pisti és Vera hosszasan integettek a felemelkedő hófehér gépmadár után.
Dudás Károly
...folytatása következik...
Fotó: Marika Halmos. Alaszkai kisváros