Tetoválás a vállon 2. fejezet

2. Ketten a vadonban

Nem érzékelte az idő múlását, fogalma sem volt, hogy mennyit mehetett. Egyszer csak meglátta a fóliával letakargatott helikoptert az elé rohanó asszonnyal. Erős szédülést érzett, először csak minden szürke lett, majd teljesen sötét.

Arra eszmélt, hogy valaki szólítgatja:

-Ébredjen, uram!

Nehezére esett megmozdulni, de érezte, hogy egyre jobban visszatér belé az élet.

- Mi történt? – kérdezte.

- Kicsit megszédült. Úgy tűnik, hogy az éhségtől. Fel tud ülni?

- Igen.

- Döntse a hátát a helikopter oldalának! – tanácsolta Clara, és egy darab csokis ostyát nyomott a férfi szájába. – Nagyon alacsony lehet a cukorszintje. Cukros vizet itattam önnel, attól tért magához. Ennie kell. Maradjon itt, hozok valamit - és egy adag bögrés levessel tért vissza a gépből. – Igya meg, kérem!

A levestől és az azt követő főtt hústól Peter percről, percre erősödött. Úgy érezte, hamarosan rendbe jön.

-  Jack merre van? – kérdezte.

- Már tegnap reggel elindult, hogy segítséget találjon a hazajutásunkhoz. Úgy döntött a két fiatalember, hogy egyikük továbbra is önt keresi, a másik pedig lakott területet igyekszik felkutatni.

- Asszonyom, nagyon rossz hírem van, Tom holttestét megtaláltam az erdőben.

- Mi történt szegény emberrel?

- Megölte egy medve.

- És most hol van a holtteste?

- Biztonságba helyeztem. Köveket raktam az ideiglenes sírja fölé. Nagyon szeretném, ha velem jönne, és megnézné a sír helyét.

- Ma még nem javaslok önnek egy újabb megterhelést. Holnap felkeressük a sírt. Most pihenjen! A legjobb, ha lefekszik - mutatta meg a helikopterben a számára készített fekhelyet.

A fáradt ember elterült a kényelmes ágyon. Az asszony betakarta egy pléddel, és egy pillanatra találkozott tekintetük. Régen tapasztalt kellemes érzés kerítette hatalmába.

Ezek a gyönyörű szemek! Ilyen égszínkék szempár jelent meg gyakran álmaiban, végigkísérve hányatott életét. Clara szemei emlékeztették egy kislányéra, valamikor a 40-45 évvel ezelőtti diák éveiből. Az asszonynak hasonló volt a tekintete, mint azé a tini lányé a  középiskolából. Nem olyan, csak hasonló. Olyan nem lehet, mert olyan nincs több, és azt a szempárt ezerből is ki tudná választani, úgy beleivódott az emlékezetébe. Ő volt az első szerelem… és talán a legutolsó is. Mi lehet vele, és mi lehet egykori barátaival? Gyorsan utánaszámolt: 42 év telt el utolsó találkozásuk óta.

Nagy ábrándozásában csaknem megfeledkezett a zsákjában lévő madarakról. Fel akart kelni, hogy kipakolja zsákmányát, de az asszony leintette:

- Hagyja csak uram, majd én megoldom! – és kiemelte a kakasokat. – Legalább lesz élelem a kamránkban. Ezen kívül már csak egy fél nyúl maradt abból, amit a fiúk lőttek. Tom ma szeretett volna elejteni valami vadat, de sajnos az életébe került.

-  Nagyon sajnálom! Bárcsak élhetne még! Ettől kezdve én fogok vadászni – jelentette ki Peter.

- És én! – helyesbített Clara.

- Lőtt már éles fegyverrel?

- Igen. Édesapám vadászott, és sokszor elkísértem kislány koromban. Megtanított a golyós és a sörétes puskák használatára is. Azt is elmagyarázta, hogy a vadaknak melyik testrészükre kell célozni. 

- Akkor ön többet tud nálam. Én csak a fegyvereket ismerem,  és tudok lőni. A katonaságnál távcsöves puskám volt.

- Mesterlövész volt?

- Nem egészen, csak majdnem.

- Itt maradt Tom golyós puskája is, valamint a pisztolya. Mindegyikhez vannak töltények.

- Ha megengedi, a golyóspuskát én szeretném kezelni, ha ön elfogadja a sörétest.

- Rendben van – egyezett bele Clara, de volt egy kérdése is ezzel kapcsolatban. - Nincs engedélyünk se a fegyverekre, se a vadászatra. Ennek ellenére lelőhetjük a vadakat?

- Igen. Egyébként bűncselekmény lenne az engedélynélküli fegyvertartás és a vadászat, de mi az életünk megmentése érdekében tesszük, ami miatt nem büntetnek meg bennünket. A büntető törvénykönyvben ezt úgy hívják, hogy végszükség.

- Értem – felelte az asszony, miközben konyhakésszé tette a szárnyasokat. – Így, ni! – most már csak meg kell főzni vagy sütni. Mi a véleménye, kint nyárson süssem, vagy begyújtsak a kályhába és a tetején főzzem meg két csajkában?

- Úgy gondolom, hogy a kályhán kényelmesebb.

- Igen, csak nagyon meleg lesz itt bent.

- Látom, vannak itt takarófóliák és sátorlapok. Azokból össze tudok állítani egy spanyolfalat, ami útját állja a felénk jövő melegnek. A gép ajtaját pedig nyitva hagyjuk. Ezért is volt okos dolog, hogy a kályhát az ajtó mellé állították. Éjszaka, amikor hideg van, becsukjuk az ajtót, főzéskor pedig kinyitjuk,  és elhúzzuk a falat.

Fél óra se kellett, és volt egy, a szobától elválasztott konyhájuk. A konyha a középen nyíló ajtótól balra, a szoba pedig jobbra.

Clara újra biztonságban érezte magát. Megbízott ebben a kis öregemberben. Reálisan látja a helyzetüket, jó ötletei vannak, és eléggé kreatív is. Mindemellett udvarias. Előbb utóbb úgy is rájuk találnak, csak nem mindegy, hogy milyen körülmények közt, és milyen társsal telik az idő. Jack bizonyára célba ér, és kimenekítik őket az őserdőből. Csak idő és türelem kérdése, valamint kitartó munka, ugyanis itt, a vadonban nap mint nap meg kell küzdeni egy falat ételért. Még jó, hogy a helikopterben meg tudják húzni magukat. Nem kell menedéképítéssel vesződniük, és a rengeteg fa, amit Tom és Jack kivágtak, jó lesz tüzelőnek. Még arra is  figyelt  a két fiatalember, hogy az összes, az építésre szánt faanyagot ide hordták a helikopter mellé. Ezek ugyan hosszú szálakban vannak, de nagyon sok kugliba vágott tüzelőt is gyártottak.

Ezen az estén Peter korán elaludt. Clara még szívesen beszélgetett volna, de amikor látta, hogy nincs beszélgetőpartnere, belebújt a hálózsákjába, és lassacskán követte a férfi példáját.

Reggel Peter frissebbnek és erősebbnek érezte magát, mint az elmúlt napok bármelyikén. Az előző napi fáradtságot sikeresen kipihente. Arra gondolt, hogy ő ébredt fel korábban, de csalódnia kellett, mert Clara már éppen kávét készített. Amolyan tábori kávét, ami forró vízből, kávéporból és cukorból állt. A konyhának és étkezőnek kijelölt részben egy magasabb láda szolgált asztalként, az üléseket pedig mozgatható székekké alakították.

- Nagyon finom - dicsérte meg Péter a kávét.

- Egyszerű granulált kávé – szabadkozott Clara. - Itt találtam az egyik ládában, több más dologgal együtt. Még a pilóták bontották fel, akik ugyanúgy, mint maga, a végszükséget emlegették.

- Miket talált még?

- Jöjjön, nézzen át mindent. Jobb, ha tudja, hogy mik állnak rendelkezésünkre, és mit hol talál. Ez a két láda, itt legelöl valóságos kincs az ilyen eltévedt embereknek, mint amilyenek mi vagyunk. Van bennük:

10 kiló liszt,

20 kiló só,

20 kiló kristálycukor,

5 kiló ételízesítő,

15 liter étolaj,

20 kiló rizs,

20 kiló krumpli,

20 kiló vöröshagyma,

5 kiló fokhagyma,

több doboz keksz, kávé és csokoládé.

- És a többiben mi van?

- Mindegyiken van címke, de azokon nem szerepel részletesen a ládák tartalma. Csak címszavakban írták rá, hogy mik találhatók benne. Pl. élelmiszer, ital, ruhaneműk és cipők. Azokból – egyelőre – nem volt szükségünk semmire, ezért nem is lettek kinyitva.

- Láthatnám a golyóspuskát?

- Igen. Ott van az egyik láda mögött.

Peter kezébe vette a fegyvert, kivette a töltetlen tárat.

- Abban a dobozban találhatók a töltényei – mutatta Clara az egyik konténer tetejére tett lőszeres ládikát.

- 7.62 X 51-es Winchester – olvasta le az egyik dobozról. - Közel 200 darabból állt a muníció. Ezzel elleszünk egy darabig – mondta Péter, és visszatette a fegyvert a helyére.

-  Nagyon ne tegye el a puskát, mert szerintem indulni kellene. Elmegyünk Tom sírjához, és visszafelé jó lenne lőni valamit – kérte az asszony, és hamarosan a Tom és Peter által kitaposott ösvényen haladtak.

- Mennyivel jobb érzés puskával sétálni az erdőben, és nem egyedül, hanem egy másik fegyveressel. Bármilyen vadat le tudnánk küzdeni – gondolta Peter.

Tom sírjánál kicsurrantak Clara könnyei. Az elmúlt egy hétben nagyon megkedvelte a pilótákat. Tom pedig különösen a szívéhez nőtt. Egyik fiára emlékeztette. Félve tette fel Peternek a kérdést:

- A köveket rárakta Tom testére?

- Nem, asszonyom. A testet a talaj mélyedésébe helyeztem, és erősebb faágakból készítettem fölé egy sírboltot, ami jóval a holttest fölött van. Ezt letakartam fóliával, és erre raktam a sok követ. Azért így csináltam, mert ebből a földből mindenképpen fel kell majd venni. A rendőrségi vizsgálat miatt is, és haza is kell innen szállítani. Láttam, hogy a zsákjába tette a fényképezőgépet. Megkérhetném, hogy Tom testéről készítsen felvételeket?

- Úgy érti, hogy hantoljuk ki a sírját?

- Igen, úgy. Soha nem tudhatjuk, hogy mikor szemlélhetik meg a rendőrök. Az igazi sérülések nyomai most jól láthatóak, de gondoljon csak bele, néhány hónap múlva már minden megváltozik. Ezek a felvételek bizonyára megkönnyítik a nyomozók munkáját.

- Értem – felelte Clara, és elkezdte leszedni a köveket Tom sírjáról.

Ketten hamarosan kibontották a fiatalember nyughelyét, és több felvételt készítettek a testéről. A medve tetemét is lefényképezték.

- Mi legyen a vadállattal? – kérdezte Clara.

- Meg kellett volna nyúznom még tegnap, de sem fizikai, sem lelkierőm nem volt hozzá.

- Teljességgel megértem. Szerintem még most se késő, elég hűvös volt az éjszaka, és itt a bokrok és fák árnyékában napközben sem sütötte a nap.

- Máris megnézem, hogy mit tehetünk – felelte Peter, és közelebbről megvizsgálta a ragadozót. – Nem látok rajta semmi furcsát, nekilátok, és lefejtem a bundáját.

- Segítek – ajánlkozott Clara.

- Inkább figyeljen, és tartsa készenlétben a puskát, nehogy meglepjen bennünket egy másik medve, vagy más ragadozók.

- Csinált már ilyent?

Peter elgondolkodott, és szemérmesen felelte:

- Én csak nyulat nyúztam életemben.

- Én már vaddisznót is, igaz, hogy apám mellett asszisztálva. Úgy gondolom, a medvét hasonlóan kell levetkőztetni.

- Nem irtózik tőle?

- Uram, egészségügyi dolgozó voltam egész életemben. Sok borzalmat láttam már, ez a művelet azokhoz képest leányálom. Legalább kipróbálom a késemet.

- Meggyőzött, asszonyom. De a géphez én fogom cipelni a bundát.

- Rendben van - egyezett bele a kését egy fenőkővel élesítő asszony.

Gyorsan dolgozott, és csupán arra ügyelt, nehogy az éles vadásztőrrel kivágja vagy kiszúrja az irhát. Az igyekezet ellenére is elég sok időt vett igénybe a munka. Amíg a hölgy a medvével foglalatoskodott, Peter, bár fél szemével folyamatosan a sűrű bokrokat figyelte, összeállított egy szállító csuszkát. Indiános könyvekben olvasta még ifjú korában, hogy kell ezt a szánkó formájú ötletes eszközt készíteni. Két vaskosabb ágat V alakban egymás mellé erősített, amelyet néhány helyen létrára emlékeztető fokkal kötött össze. Erre rögzítette az összehajtott medvebőrt, amelyet ezzel a módszerrel könnyedén lehetett húzni. Hazaérve kiterítették a bundát a fűbe, és mindketten nekiláttak a rajta maradt húscafatok eltávolításának.

- Holnapra lesz csalink a horgunkra. Erre biztosan kapnak a halak – rakta egy dobozba Peter a húsdarabokat.

A kiterített bőr nyers felét meghintették sóval. Kicsit vártak vele, majd felfeszítették a helikopter egyik oldalára. Nem tudták, hogy mire fogják használni a kiszárított irhát, csak azt tudták, hogy jó lesz valamire.

Dudás Károly

...folytatása következik...

Fotó: Marika Halmos, Alaszka, Skagway