Tetoválás a vállon 3. fejezet/1
3. Magyar vagyok
.jpg)
Peter úgy érezte, hogy az előző heti hányattatásai után a paradicsomba került. A barlangjához képest egy valóságos szállodában találta magát. Végre biztonságos helyen aludhatott, rendelkezésére állt egy sor olyan eszköz, amelyek segítségével könnyebben átvészelhetők azok a napok, hetek, netán hónapok, amelyeket a vadonban kénytelenek tölteni. Végre nincs egyedül. Ráadásul egy talpraesett és kedves, vele korabeli lakótársat kapott a sorstól. Lehetett volna ez másként is, ő tudja, hogy mit jelent olyan ember mellett élni, aki megkeseríti minden percét. Nagyon is jól tudja. Megborzongott, amikor a volt feleségével eltöltött tíz évre gondolt. Az emberek, szerencsére különbözőek.
Kicsit se aggasztotta az előző napi eredménytelen vadászat. Hiába vannak puskáik, mégsem ejtettek el egyetlen vadat sem. Hogy is ejtettek volna, ha csak a lelőtt medvével találkoztak. Ma is lesz nap, és holnap is, és azután is. Türelemmel, kitartással, odafigyeléssel biztosan megtalálják a napi betevőt. Nagy ez az erdő, tó is van a közelben, patakok is.
Ezekkel a gondolatokkal aludt el, és ugyanezekkel ébredt. Maga sem értette, mitől lett egyszeriben jó kedve. Tele volt tenni akarással, és életkedvvel.
Meg volt győződve róla, hogy Clara még alszik a pokrócfüggönnyel leválasztott fülkéjében. Csendben, nehogy felébressze, kiosont a helikopterből. Elhatározta, hogy gyújt egy kisebb tüzet, ami felett vizet forral egy csajkában. Kávéval szeretett volna kedveskedni a hölgynek.
Amire kiért, egy tábortüzet látott, és lakótársát, kezében egy kávé kiöntőben lobogó, forró vízzel.
- Jó reggelt! Kész a kávé – üdvözölte Petert.
- Jó reggelt asszonyom! Maga megvendégelt kávéval, én pedig, ha megengedi – meghívom ma egy vacsorára.
- Melyik étterembe? – tréfálkozott Clara.
- Egy hangulatos, erdei szálloda patinás éttermébe, ha elfogadja a meghívást.
- Várjon egy pillanatra uram, megnézem a noteszemben, milyen programok vannak mára bejegyezve! Rendben, szabad vagyok ebben az időben. Megkérdezhetem, hogy mi lesz a menü?
- Sült hal, rizzsel és áfonyával, ha megfelel.
- Nem is tudtam, hogy ebben az étteremben halételek is vannak.
- Ma érkezik egy friss szállítmány – folytatódott a humoros diskurzus, de a nevetéstől már alig tudtak megszólalni. Nagyokat kuncogott a kis öregember és kacagott az asszony is. Peter nézte a hölgy arcát, teljesen elbűvölte annak kisugárzása. És azok a szemek…azok a csodálatos szemek. Megmagyarázhatatlan deja vu érzése támadt. Gyorsan elfordította tekintetét, nehogy Clara észrevegye, hogy megbámulta. Még félreértené. Ő, azonban úgy tett, mintha semmit sem észlelt volna, és komolyra fordította a szót:
- Tehát, ha jól értem, akkor horgászat lesz a mai fő program?
- Igen, hála a két pilótának, hogy egy normálisan lakható szállást rendeztek be nekünk, és ezzel már nem kell vesződnünk. Az időnket és energiánkat a vadászatra és halászatra fordíthatjuk. Látom, még mellékhelyiséget is építettek.
- Igen, az volt az első, amit elkészítettek. A mellette lévő, ponyvával körbevett helyen tudunk fürödni, amíg engedi az idő, utána már csak a kicsi műanyag kád marad.
- Katonakoromban gyakorlatokon rosszabb volt a helyzet. Mégis túléltük.
- Ez a jó hozzáállás, nem is kell mindentől megijedni. A lényeg, hogy találjuk fel magunkat. Ha a napi élelmünket sikerül beteremtenünk, elleszünk valahogy. Előbb vagy utóbb úgy is kiszabadulunk ebből az ismeretlen erdőből.
- Így van - helyeselt Peter. A reggeli után levonultak a patakhoz, ami pont olyan köves és sekély volt, mint amelyikre napokkal ezelőtt Peter járt halat fogni. Clara azonnal észrevette az átlátszó, tiszta vízben a néha-néha megjelenő halakat.
- Horoggal akarja kifogni őket, vagy egyszerűen elkapunk egyet, kettőt belőlük? – kérdezte mosolyogva.
- Próbáltam a napokban így is, úgy is, de nem tudtam kifogni egy darabot se.
- Van más elképzelése is?
- Igen van. Fűzfavesszőből fonok egy kerítést, amivel lerekesztem az patak vizét. Egyet pedig mögéjük, és az így kialakított csöppnyi medencéből már könnyebb lesz kihalászni őket.
- Muszáj azt a kerítést megfonni? Nem elég, ha ágakat kötözünk össze, amolyan léckerítésszerűen?
- De, igen. Ez még egyszerűbben és gyorsabban elkészül – felelte a férfi és már vágta is baltájával a mezsgyének valót. Leválasztottak egy 2 méteres szakaszt a keskeny patakból és a belül maradt három halat, egy, a gépen talált hálóval szedték ki a vízből. Mindegyik egykilós körüli lehetett, ami már akár két vacsorához is elegendő.
- Merre található a gyümölcsbolt? – érdeklődött Clara.
- Ott, abban az irányban – mutatott Peter a kissé távolabb látszó bokrokra. - Ott láttam sok áfonyát, ha a medve le nem legelte.
- Vagy a madarak.
- Megtehetik, az ő otthonuk ez a vidék – mosolygott Peter – de most már a miénk is.
Elképedve látták, hogy a termés javarészét leszüretelték. Itt, ott maradt mutatóban a kék gyümölcsből, amit gondolkodás nélkül, az utolsó szemig leszedtek az ágakról.
- Nem is olyan kevés, mint, ahogy gondoltuk – emelte fel a reklámszatyrát Peter. – Ez legalább három kiló.
- Nálam is van, legalább annyi - mutatta Clara is szerzeményét. – Ha megaszaljuk, egész télre vitaminhoz juthatunk – emelte meg a teleszedett fóliaszatyrot. Jókedvűen ballagtak egymás mellett a szállásukra, amikor az asszony szó nélkül lekapta válláról a puskát, és szinte kapásból lőtt.
- Megvan! Szép lövés volt! – kiáltott fel Peter, meglátva a leterített nyulat.
- Ha megengedi, meghívnám holnapra, ebédre – tette el hátizsákjába az elejtett vadat a vádásszá előlépett hölgy.
- Köszönettel elfogadom. Szabad tudnom, hogy mi lesz a menü?
- Hogyne, nyúlpaprikás.
- Már alig várom, hogy holnap dél legyen!
- Tudja, mit? – már ma elkészítem. Ebédig meg is fő.
- Nagyszerű, én pedig előkészítem a halakat a sütéshez – ajánlkozott Peter.
A szállásukra érve jöttek rá, hogy edények híján le kell mondaniuk a nyúlpaprikásról.
- Mit szólna hozzá, ha belenéznénk abba a konténerbe, amelyik címkéjén az edények felirat szerepel? – tudakolta Clara.
- Felbontjuk, és kész. Legfeljebb kifizetjük az edények árát, ha kérik tőlünk. Ne is késlekedjünk! – Peter baltával leütötte a láda lakatját, és máris láthatóvá vált előttük annak tartalma. A sok edény közül kiemeltek egy nagyobb serpenyőt, egy lábast, egy fazekat, és egy ötliteres felakasztható kondért, állványával. Alaposan elmosták mindegyiket, és Clara kiadta a vezényszót:
- Indulhat a főzés!
- Van egy kis baj, még rendes asztalunk sincs, amin feldarabolhatnánk a húst. Minél előbb asztalt kell csinálni! - Peter tisztában volt vele, hogy ez a feladat rá vár. Fogott egy kézifűrészt és elindult egy nagy, kidőlt fához. Az volt a terve, hogy lefűrészel egy darabot a törzsből, amit felállítva asztalként lehet használni. Igen ám, de a fűrész lapja rövidnek bizonyult. Visszakullogott a géphez, és a szerszámot a helyére téve, észrevette a láncfűrészt. Belenézett a benzintartályába. - Van benne üzemanyag! Megpróbálom ezzel – határozta el, és máris újra a fatörzsnél termett. Neki is van otthon láncfűrésze, de az elektromos, ez pedig benzines. A harmadik húzásra elindult. Először, próbaként, egy karvastagságú ágat vágott le a fáról, aztán egy vastagabbat.
- Megy ez! – nyugtázta elégedetten, és mintha mindig ezt csinálta volna, apró hibákkal, de egyenesre sikerült vágni mindkét végét. Ott feküdt előtte a földön egy méteres magasságú fahenger. Odagurította a helikopter elé, talpára állította, és akkor látszott igazán, hogy egy kör alakú asztalhoz jutottak. Clara azonnal használatba is vette. Feldarabolta rajta a nyulat, és a tűz fölé akasztott bográcsban nemsokára fortyogott a készülő ebéd.
- Ezek az illatok! – szippantott Peter a levegőbe. Nagyon szeretem a paprika illatát. Hol talált pirospaprikát?
- Az egyik táskámban, van egy 20 dekás csomaggal. Én is nagyon szeretem, főként csirkepörköltben vagy nyúlpaprikásban.
- Jó az szarvas pörköltben is! Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen húsból készül, csak pörkölt legyen.
- Egyetértek – mosolygott Clara.
- Asszonyom, mit szólna hozzá, ha építenénk egy egyszerű tűzhelyet ide, a gépen kívül? – kérdezte Péter, miközben az állványon lógó bográcsot nézegette.
- Arra gondol, hogy kint érdekesebb a főzés?
- Igen, és arra is, hogy a helikoptert ne kelljen fűteni, ha nem akarjuk. Lenne egy szabadtéri konyhánk, ami fölé emelhetnénk ponyvából és fóliából egy sátorfélét. Ha oldala lenne, még hidegebb időben is használhatnánk, mert a tűzhely melegítene közben.
- Hogyan és miből gondolja a tűzhely megépítését?
- Meg tudnám csinálni akár kövekből, akár vályogból. Rengeteg követ látok erre, és agyagos föld is akad. – Clarának tetszett az ötlet:
- Vágjunk bele, de előbb ebédeljünk! Ha megengedi, a gépben terítenék meg.
- Természetesen, bólintott Peter. – Két tányér került az asztalra, amiket a konténerből szedtek elő a többi edénnyel és evőeszközzel együtt.
- Ugye, nem túl rossz? – kérdezte szemérmesen a szakácsnő.
- Miket nem mond? Édesanyám főztjére emlékeztet. Ugyanazokat az ízeket érzem. Gyerekkoromban többször főzött nyúlpaprikást. Volt, amikor krumplival, de olyan is előfordult, hogy tökfőzelékkel.
- Akárcsak az én édesanyám. Ő zöldbabfőzeléket vagy zöldborsófőzeléket is szokott főzni hozzá. Tőle tanultam én is.
- Milyen paprikát használnak a pörkölthöz, vagy a paprikáshoz?
- Őrölt, pirospaprikát.
- Azt értem, de hol szerzik be?
- A boltból. Én például lemegyek a sarki üzletbe, és általában onnan veszem a fűszereket.
- És ott árulnak magyar paprikát?
- Miért ne árulnának?
- Ezek szerint a magyar paprika eljut a világ minden részébe.
- Azt nem tudom, hogy hová jut el, de a mi városunkban csak magyar paprikát lehet kapni.
- Meg szabad kérdeznem, hogy melyik városban lakik?
- Természetesen, és meg is mondom. Én egy nagyon szép magyar városban lakom, Szegeden. Bizonyára még nem hallott róla. – Peter körül megállt a levegő. Töltött magának az asztalon lévő vizes palackból. Felhajtotta, és vett egy nagy lélegzetet.
- Rosszul van uram? – kérdezte rémülten az asszony.
- Nem, asszonyom, nem vagyok rosszul. Nagyon is jól vagyok. Az itt töltött napjaim során most először érzem igazán jól magam. Megismételné, amit a lakhelyével kapcsolatban mondott?
- Természetesen. Magyarországon élek, Szegeden.
- Ezek szerint ön magyar?
- Teljes mértékben. Annyi módosítással, hogy „Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az”, mint az egyik legnagyobb költőnk írja.
- Gyönyörű vers, ha megengedi, folytatom: „Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.” – fejezte be Péter a strófát, magyar nyelven.
- Ön beszél magyarul? – kérdezte a meglepetéstől elcsukló hangon Klára. – Péter magyarul válaszolt:
- Hogyne beszélnék magyarul, a világ legszebb nyelvén, az anyanyelvemen. – Most pedig Klára nyúlt a vizes palackért. – Bizony asszonyom, magyar vagyok, és Győrben élek. Régies írásmódban, Győrött. Nekem az előző, a Győrben tetszik jobban. Van, akinek a Győrött. Mindkettő elfogadott.
- Hogy kerül ide, az alaszkai vadonba?
- Hasonlóan, mint maga. Felszálltam erre a helikopterre, és a pilóta megkért, hogy ugorjak ki az alattunk lévő folyóba. Kiugrottam, és egy hét rettegés és éhezés után, idetaláltam önhöz.
- Ezt értem, sőt nagyon is érdekel, hogy mi történt magával az elmúlt egy hétben, de a kérdésem arra irányul, hogy Alaszkába hogy került?
- Ez egy elég kacifántos és hihetetlen történet. Szerintem csak untatnám vele, és az is lehet, hogy el se hinné, ha elmesélném.
- Kérem, mesélje el! Engem érdekel.
- Na, jó. Egy szép napon csengetett a postás és hozott egy kis csomagot. Alaszkában adták fel, abban a városban, ahol felszálltunk a helikopterrel. A csomagban volt egy repülőjegy Budapest - Anchorage - Budapest útvonalra, és egy tájékoztató, hogy nyertem egy utat Alaszkába, kéthetes hajókirándulással a Yukon folyón. Utánanéztem a dolognak, és amikor bizonyságot szereztem, hogy valós a nyeremény, elhatároztam, hogy kiutazom.
- Úgy látom, nekem már el se kell mesélnem az én ideutazásom történetét.
- Miért?
- Azért, mert teljesen megegyezik az önével. Én is utánanéztem, és mivel mindent rendben találtam, csomagoltam, és utaztam.
- Remélem, megtudjuk, hogy miféle nyereményről van szó, és hogy kerültek a neveink a nyertesek sorába!
- Nagyon bízom benne. Sokat gondolkodtam, főként az elmúlt héten, álmatlan éjszakáimon, de mindig oda jutottam, hogy semmiféle alaszkai kapcsolatom sincs. Talán valami automata dobta ki a nevünket.
- Elképzelni se tudom. Majd kiderül – felelte Péter. Megtörölgette bepárásodott szemüvegét, majd így folytatta: - Megbocsát, egy pillanatra, hogy felállok az asztaltól?
- Hát, persze, már úgy is befejeztük az ebédet. – Péter a gép hátuljából előrehozta egyik nagy táskáját, és egy üveget emelt ki belőle.
- Tudja, kedves Klára, hogy most mit iszunk?
- Nem tudom, ugye megmondja?
- Eredeti, kisüsti szilvapálinkát iszunk, ha elfogadja.
- És még mit iszunk, kedves Péter?
- Nem tudom, amíg meg nem mondja.
- Most, mi pertut iszunk, ha elfogadja. Szervusz, Péter, kérlek, szólíts Klárinak.
- Szervusz, Klári, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – Péter egy guruló könnycseppet vett észre sorstársa arcán.
- Bocsáss meg, de kicsit meghatódtam! Olyan szép, és olyan meseszerű ez az egész: két angolul beszélő ember napok óta él egy, a világtól távoli helyen, és egyszer csak megszólalnak magyarul…és mindez velem történik.
Az elkövetkező délután, és az egész este beszélgetéssel telt. Volt miről mesélni, bár az ország két távoli városából érkeztek, de nem csak egy nyelven beszélnek, hanem ugyanezen a nyelven gondolkodnak is. Mindkettőnek sokat jelent a magyar haza, a magyar zászló, a magyar szó. Nekik megdobban a szívük, ha meghallják a magyar himnuszt, a szózatot. Itt, a messze idegenben, távol a civilizációtól, találkozott két ember, akik, lehet, hogy korábban soha se látták egymást, mégis úgy érzik, hogy egy családhoz tartoznak. Szoros és erős ez a kapocs, ami összeköti őket. Mindketten tudják, hogy nagyon nehéz időszak előtt állnak, sok veszély és nélkülözés vár még rájuk, de bizakodással néznek a nehézségek elé, mert ma történt valami, ami összekovácsolta a két idős embert.
Dudás Károly
...folytatása következik...