Tetoválás a vállon 3. fejezet/2
 (400x300).jpg)
Az éjszakába nyúló beszélgetés ellenére a következő reggelen vidáman ébredtek. Ezen a vidéken szeptemberben már hidegek az éjszakák. Péter meg is jegyezte:
-Ma este már be kell gyújtanunk a kályhába.
- Be, bizony – helyeselt Klári, de rögtön hozzá is tette – tudod, milyen nagy szerencse, hogy az éjjel nem tüzeltünk?
- Miért? – kérdezett vissza Péter.
- Csupán azért mert megfeledkeztünk a sóba, lisztbe, paprikába forgatott, sütésre előkészített halról. Képzeld el, mit ennénk ma reggelire, ha a melegben megromlott volna.
- Most azonban hozom a gyújtóst, és hadd lobogjon a tűz a vasfedél alatt. – Hamarosan rotyogott a serpenyőben az olaj, és sült a hal. Péter visszatért a tűzhelyépítési tervére.
Klári, látva a kályhán főzés hátrányait, támogatta az elképzelést.
- Mennyi idő alatt tudjuk összehozni? – kérdezte.
- Egy-két nap alatt. A kövek itt vannak karnyújtásnyira tőlünk, agyagos földet is láttam a közelben, száraz fű, pedig van bőven mindenütt.
- Minek kell a fű?
- Kötőanyagnak.
- A köveket akarod összedolgozni az agyaggal?
- Igen.
- Van itt valahol a helikopterben néhány rajz. Tom készítette. Ő, valami sárkemencét emlegetett.
- Még nem is hallottam olyanról.
- Tessék, itt vannak a rajzok – nyújtotta át Péternek, Tom terveit.
- Hiszen ez a punyasütő kemence, más néven cigánykemence.
- Ilyenről, pedig még én nem hallottam.
- Ahogy elnézem, Tom kemencéjén van füstelvezetés kályhacsövön, a cigánykemencén pedig csak egy füstkiömlő nyílás van – hasonlította össze Péter a rajzon látott építményt az emlékeiben lévővel. -Tom terveit valósítjuk meg, mert az ő tűzhelyét tudnánk használni akár sátorban is.
- Mikor látunk hozzá? – kérdezte Klári.
- Most, azonnal – felelte Péter. – Máris vágok a kemence oldalát képező keretnek karókat, és hozhatjuk az agyagot és a vizet. Nagyon nagy szerencsénk van, hogy a közelünkben kanyarog a patak, és majdhogynem csak le kell hajolnunk az építőanyagokért.
- Ez egy kemence lesz, ugye? – tudakolta az asszony.
- Inkább tűzhelynek nevezném, mert ennek a tetején lesz egy vaslap, ami nem más, mint egy fémhordó levehető teteje. Ezen tudunk főzni, de ha akarjuk, kemenceként is használhatjuk, mert nagy nyílást hagyunk az oldalán, amin könnyedén berakhatjuk a „sütnivalónkat”. – Ezen jó nagyokat nevettek. Már az első napon észrevették, hogy mindketten szeretnek tréfálkozni, ami angol nyelven azonban néha elég sutára sikeredett. Olyanra, mint általában az angolok humora. Magyarul már röpködtek a viccek, és a színes, nevetésre késztető kifejezések.
Teljesen tűzbe hozta őket a kemenceépítés, az alkotás öröme. Délutánra állt a váz, és kialakították a tetejét, valamint a füstcső helyét, a sütőtér ajtaját, és legalul a hamus részt. Csupán ebédkor, egy rövid időre hagyták félbe a munkát.
A következő napon, kívül, belül besározták az építményt. Kicsit hagyták száradni, és egyelőre füstcső nélkül raktak benne tüzet.
-Ki kell égetnünk, legalább kétnapos, folyamatos tüzeléssel, de kis lánggal, nehogy szétrepedjen – magyarázta Péter. Az ajtaját egy, a helikopter oldaláról levált roncslemezből szabták ki, amit egyszerűen csak egy vastagabb karóval nekitámasztottak a tűztér nyílásának.
Klári nézte új kincsüket és a legszívesebben azonnal kipróbálta volna, de, hát még nem lehetett. Nem véletlen találták ki, hogy az agyagnak ki kell égnie. Elsősorban azért, hogy megszilárduljon, és egységet alkosson az alatta lévő kövekkel, és faanyaggal.
- Majd holnap felavatjuk a szerzeményünket – mondta Péternek, és közben azon törte a fejét, hogy mit kellene megsütni a kemencében, vagy megfőzni a tetején.
- Péter gondolatai is hasonlók voltak, ő pedig arra gondolt, hogy be kellene teremteni valami élelmet, mert anélkül a kemence csak egy puszta dísz marad.
– Nagyon elfáradtál ma? – kérdezte az asszonyt.
- Kicsit. Miért, terveztél még valami munkát mára?
- Főznivaló kellene a tűzhelyünkre, de ha fáradt vagy, megyek egyedül, hátha sikerül valamit elejteni.
- Dehogy mész egyedül. Megyek veled. Még messze van az este, addig még bármit lőhetünk.
A fegyvereiken, késeiken kívül csak egy kulacs vizet és üres hátizsákjaikat vitték magukkal, valamint egy-egy fóliazsákot. Leérve a patakhoz, a partra tett kerítéssel ismét elzárták a halak útját, és elindultak az erdő irányába, a vadászzsákmány reményében. Több órán át bolyongtak a fák közt, de mókusokon kívül más vadakkal nem találkoztak. Csalódottan mentek vissza a patakhoz. Több halat is láttak a kerítés fogságában. A másik kerítésdarabbal lezártak a vízből egy rövid szakaszt, és nekiláttak a bent rekedt pikkelyesek kiszedésének. A hálót a helikopterben felejtették, és egy hirtelen letört faággal igyekeztek kimerni a halakat. Kevés sikerrel. Összesen kettő kisebb darabot tudtak csak a partra dobni. Alighogy a hátizsákba kerültek a pikkelyesek, a közeli nádasból szárnycsapkodás és egyéb zajok hallatszottak. A fűbe hasalva, csendben várakoztak, és figyeltek. Puskáikat lövésre készen tartották. Hosszú percek következtek. Sokáig nem történt semmi, majd egyre erősödött a nádzörgés, a szárnyak surrogása, és a vízi növényzet fölé emelkedett több vadkacsa.
- Lőj! – súgta Péter Klárinak, és ő lőtt, egymás után többször is. A sörétes hatot dörrent, és kettő kacsa lehuppant a kövecses patakpartra.
- Alig várom már, hogy holnap legyen, és ki tudjuk próbálni a kemencénket – adott hangot, hazaérve vágyainak Klári. Péter megvizsgálta a kemencét, és áldását adta az üzembe helyezésre.
- Már ma kipróbálhatjuk, csak a tetején történő sütéssel és főzéssel kell várnunk.
- Azt mondod, hogy a kacsákat már be is rakhatjuk?
- Igen, parázs is van még bőven, jó hogy felfűtöttük, mielőtt vadászni mentünk.
- Segítesz? – nyújtotta az egyik kacsát Péternek, a „vadászmester”, aki már második alkalommal bizonyította be, hogy jó lövő, és van érzéke a puskához, és a vadakhoz. Megkopasztották, és feldarabolták a két szárnyast. Aprólékát külön tették, mondván, ebből leves lesz, amit nyílt tűzön, kondérban főznek meg. A két hal pedig bekerült a kacsák mellé a sütőbe. Mindketten nagyon örültek a kemencének. Megkönnyíti a napjaikat, nem piszkolják be a hálónak használt helikopter belsejét. Nagyon jó helyre építették, közel a géphez.
- Sátrat kell állítani a tűzhelyünk fölé, mégpedig úgy, hogy a gépből kilépve, egyből a konyhába juthassunk – jelentette ki Péter.
- Miből tervezed? – kérdezte Klári.
- Ponyvából és fóliából.
- És, mi lenne, ha egy igazi sátrat emelnék fölé?
- Hol láttál sátrat?
- A ládák mögött. Gyere, megmutatom.
- Ez kell nekünk! – ujjongott az „építőmester”, amikor meglátta a vadonatúj, duplafalu katonai sátrat. – A mi hadseregünkben is van hasonló, ezt a fajtát mi parancsnoki sátornak hívtuk. Állítsuk fel még ma, nehogy reggelre eső mossa szét a tűzhelyünket.
Egy óra alatt kész volt az 5 méter hosszú és 3 méter széles ponyvaépület, amelyből közvetlen be lehetett lépni a helikopterbe. Az oldalán kivezették a kemence füstcsövét.
Ezen az estén keveset vacsoráztak, és hamar elaludtak. Elnyomta őket a fáradtság. Mozgalmas, de eredményes nap állt mögöttük. Nőtt az életterük, a konyhasátorral, és a kemence megépítésével komoly, az életüket megkönnyítő eszközökhöz jutottak.
Megnyugtató érzés volt számukra, hogy legalább három napra elegendő hús állt rendelkezésükre. Bíztak leleményességükben, szerencséjükben, és bizakodással tekintettek az elkövetkező napok elé. Vannak azonban az életben nem várt események, amik keresztülhúzzák a számításainkat. A természetben, távol mindentől, ez még hatványozottabban fordulhat elő. Itt a vadonban bármi történhet, egy pillanat alatt fejetetejére állhat minden. Az éjszaka közepén Péter erős hangzavarra ébredt. Recsegett, ropogott a közeli erdő, és úgy érezte, mintha valami lökdösné a helikoptert. Felkelt az ágyáról, kinyitotta a gép ajtaját. Fújt, süvített a dermesztően hideg szél, és nekirontott minden útjába kerülőnek. Mozgott a sátor, ingott a helikopter, de egyikkel se bírt a nagyon erős szélvihar.
- Milyen jó, hogy ki lett kötözve a helikopter is és a sátor is - nyugtázta elégedetten. Jó volt előrelátónak lenni. – Visszafeküdt az ágyába. Meglepődött, amikor reggel kinézett az ablakon. Odakint fehérbe öltözött a táj, beköszöntött a korai alaszkai tél. Felöltözött, kiment a sátorba, és a gépen talált szerszámok segítségével összeállított egy hólapátot, majd forró kávéval fogadta a kuckójából kitámolygó lakótársát.
- Jó reggelt! – köszöntötte.
- Neked is jó reggelt Péter! Hogy, hogy ilyen korán felébredtél?
- Akadt egy kis dolgom a ház körül.
- Milyen dolog?
- El kell söpörnöm a havat.
- Persze… szeptemberben?
- Igen! Nézz ki az ablakon!
- Azt a mindenit! – szörnyülködött az asszony – mi történt odakint? Mi ez a nagy havazás?
- Megnéztem, nem is olyan sok esett. Néhány centi lehet, csak a szél megkavarta egy kicsit. Hallod, még most is tombol a vihar. Egész éjjel bömbölt a szél.
- Én, semmit se hallottam belőle. Nagyon jól aludtam. Ugye azért nem zárt be bennünket a hó?
- Ettől a pár centitől még lehet közlekedni, csak a viharos szélben nem tanácsos kint járkálni, mert balesetveszélyes. Bármikor ágak törhetnek le a fákról, amelyek akár agyon is csaphatnak bennünket. Nézz arra a távolba! – mutatott az erdő felé. Ágak és fadarabok röpködnek a levegőben. Rágondolni is rossz, mi lenne, ha eltalálnának bennünket.
- Ebből az következik, hogy szobafogságban vagyunk?
- Majd csak átvészeljük valahogy. Tüzelőnk van, az élelmünk is elég néhány napig, aztán majd meglátjuk.
- Addig is bekapcsoljuk a TV-t, vagy videót nézünk. Esetleg zenét hallgatunk- tréfálkozott Klári.
- Szerinted, mit csináltak felmenőink a hosszú téli estéken, amikor nem volt TV, videó, sőt még villany helyett is csak petróleumlámpa pislogott a falon?
- Biztosra veszem, hogy sokkal hasznosabb dolgokat, mint a mi korosztályunk.
- Úgy bizony! Akkor nem a TV-nek nevezett semmibe bámultak az emberek, hanem, ha tehették, összejöttek, akár egy rokonnál vagy ismerősnél. Sok helyen arra törekedtek, hogy közösségeket alkossanak, amit eleinte köröknek, egyleteknek, majd később kluboknak neveztek, vagy más elnevezésekkel illettek. Az volt a lényeg, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, énekeljenek, miközben tollat fosztottak, diót törtek, kukoricát morzsoltak. Színi társulatokat, dalköröket hoztak létre, nem csak városokban, hanem még kisebb falvakban is. Pezsgő élet folyt azokban az időkben, az iskolákban és kollégiumokban is. Az iskolák voltak a helyi kulturális élet mozgatói.
- Ez így igaz! Én a hatvanas években jártam iskolába, és jómagam is sok színdarabban szerepeltem, énekkaros is voltam. A tanáraink szervezték, és rendezték a műsorokat, ők is tanították be a szereplőket, és nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is.
- Néhány színdarabban én is szerepeltem, és néha, ha rá tudtak beszélni, verset is mondtam. Egyszer nagyon le is bőgtem. A Feltámadott a tengert kellett szavalnom, és olyan rosszul sikerült, hogy kifütyült a nagyérdemű. Ugyanazon műsorban, kicsit később, ismét verset mondtam. Képzelheted, milyen stresszesen álltam ki a függöny elé.
- Abba már remélem, nem sültél bele!
- Állítólag ezt már szépen mondtam, ami persze, nem csoda, mert a saját versemet szavaltam.
- Te verseket írtál?
- Gyerek és ifjú koromban többet is.
- Milyeneket?
- Mindenfélét. Az életkor növekedésével változott a téma, csiszolódott a stílus.
- És, jókat írtál?
- Jó lenne azt tudni! A saját verseimről, prózáimról nem tudom megállapítani, hogy jók-e.
Volt egy nálam egy évvel idősebb, nagyon kedves ismerősöm, akit már középiskolás korunkban joggal költőként emlegettek. Egyszer bemutattam neki egy versikémet. Ő elolvasta, és vélemény helyett ezt mondta: „ha évek múlva is tetszik a versed, akkor biztosan jó”.
- És, később tetszett?
- Nekem igen, csak soha az életben nem tudtam meg, hogy annak a kislánynak, akinek írtam, tetszett-e?
- Nem kérdezted meg tőle?
- Azt se tudom, hogy eljutott e hozzá a versikém, ami egy igazi szerelmi vallomás volt.
- Ha elküldted, vagy átadtad neki, akkor biztosan megkapta.
- Az úgy volt - kezdett a történetbe Péter -, hogy nem volt bátorságom odaadni, de még postán elküldeni sem. Más módot eszeltem ki.
- Kíváncsian hallgatom.
- Egyszer valami miatt több matekóráról hiányoztam. A szóban forgó kislány kölcsönadta a füzetét, hogy abból bepótolhassam a lemaradásomat. Valami arra késztetett, hogy az egyik neki írt versemet bemásoljam az egyik oldalra. Persze, gyávaságom, és kishitűségem miatt kissé hátrébb, hogy ne azonnal találja meg. Soha nem derült ki, hogy megtalálta e.
- Miért voltál kishitű?
- Én, soha nem voltam valami jóképű fiú, ő pedig nagyon szép volt.
- Ez butaság, most is egy szimpatikus ember vagy, bizonyára fiatalon se lehettél rosszabb.
- Aranyos vagy, hogy vigasztalsz.
- Gondolom szép verset írtál annak a hálátlan lánynak.
- Még mindig emlékszem minden egyes betűjére, pedig 15 éves voltam, amikor írtam.
- Elmondanád?
- Szavalni nem tudok, csak elmondani. Így hangzik:
„Száll a dal a szürke utca fölött,
E nóta szívemből fakad…” és Péter még folytatta volna, de Klári félbeszakította:
-Várj egy kicsit! Nem úgy folytatódik, hogy:
„Régi kotta akkordjai között,
Egy dallam lassan megszakad…”?
- De, igen! Honnan tudod?
- Onnan, hogy én is megkaptam ezt a verset egy fiútól. Biztos, hogy te írtad ezt a verset?
- Becsületszavamra mondom, én írtam, és, mint mondtam, tizenöt éves koromban. Mi örömöm lenne benne, ha más tollával ékeskednék?
- Akkor, lehet, hogy az én hódolómhoz is a te versed jutott el valamiképpen.
- Minden lehet, de most nagyon meglepődtem. Te, akit most látok életemben először, ismered azt a versemet, ami soha, sehol nem jelent meg, csupán egy lánynak írtam, és egyedül csak ő olvashatta.
- Mi van, ha más is elolvasta a füzetéből, vagy ő dicsekedett el valakinek, hogy milyen szép verset írt hozzá egy fiú
- Ha elolvasta, miért nem reagált rá?
- Azért mert te nem vetted a bátorságot, hogy személyesen add át neki. Hidd el, akkor is örült volna a versnek, ha nem is te voltál a szíve választottja. Ismerem a női lelket, én is átéltem sok mindent az életben. Nekem is volt egy titkos hódolóm, aki mindig csak kerülgetett, de soha nem tudtam meg a szándékát. Ő sem volt egy Adonisz, de szimpatikus volt, és szerettem a közelében lenni. Lehet, hogy nem tekintettem férfinak, de egy tizenéves kamaszt, talán még nem is lehet annak tekinteni. Ő juttatta el hozzám azt a verset, amit, mint mondod, te írtál. Pontosan már nem emlékszem hogyan történt, de valami kerülő úton az biztos. A sorok első betűit összeolvasva a szeretlek szó jött ki.
- Annak kellett kijönni, mert úgy szerkesztettem meg, hogy az jöjjön ki. Tudod, milyen sokat vesződtem vele, amire megkaptam a szót is és az értelmes szöveget is?
- Bocsáss meg, hogy egy pillanatra kétségbe vontam, hogy te vagy a szerző!
- Nem tesz semmit! Megértelek, jogosan vontad kétségbe. A te hódolód végül, színt vallott?
- Soha, pedig talán még vártam is.
- Elfogadtad volna barátodnak?
- Arra vagy kíváncsi, hogy szívesen jártam volna e vele?
- Igen, arra.
- Nem is tudom. A mai eszemmel feltétlen, de visszagondolva erre a visszahúzódó, becsületes, romantikus fiúra, talán még az akkori eszemmel is.
- Az iskola elvégzése után találkoztál vele?
- Sajnos, soha az életben. Fogalmam sincs, hogy merre lehet, azt se tudom, hogy él e. Próbáltam megtalálni, őt is, és még néhány kedves iskolatársamat, de, sajnos az érettségi után, teljesen elszakadtunk egymástól. Pedig nagyon jó baráti társaság volt a miénk.
- A titkos hódolód is tagja volt a haveri körötöknek?
- Igen, de én inkább baráti körnek nevezném, mert nagyon szoros barátság kötött össze bennünket.
- Nagyon szép történet, kicsit emlékeztet az enyémre. Nekünk is volt egy nagyon jó kompániánk. Sajnos én se tudok róluk semmit. Remélem, jól vannak, és boldogok. Mit, nem adnék, ha egyszer az életben még találkozhatnék velük.
- Megmondanád annak a kislánynak – gondolom, azóta már néni -, hogy szeretted?
- Nem tudom, hogy mit mondanék neki. Lehet, hogy meg se tudnék szólalni. Tudod, ez a lány végigkísérte az egész életemet.
- Ez, hogy lehet, hiszen nem is találkoztatok, mint mondod, az érettségi óta?
- Én igazából, mindig is csak ezt a lányt szerettem, még távollétében is.
- Gondolom, közben azért megnősültél?
- Igen, tíz boldogtalan év után el is váltam.
- És utána?
- Több házasságom nem volt.
- És barátnők?
- Nem tagadom, voltak kapcsolataim, de a rossz tapasztalatok miatt meg se fordult a fejemben, hogy bármelyiket feleségül vegyem.
- És arra a kislányra szoktál néha gondolni?
- Néha? Az nem kifejezés! Nagyon gyakran eszembe jut, 42 év távlatából is. Azóta nem találkoztunk.
- Megváltozhatott, megöregedhetett.
- Az nem számít, a közös emlékeink ellensúlyoznak mindent. Azok legyőzik az évek múlását.
- Nagyon jó lelkű ember vagy te Péter. Bárcsak én lehettem volna az a kislány, annak idején! Biztosra veszem, hogy ideális férj lettél volna. Én pedig egy odaadó feleség.
- Látod Péter, a mi ifjúságunk idején még minden a helyén volt. Mi még a szívünkkel szerettünk, minket még rabul ejtett az a csodálatos érzés, amit mi szerelemnek hívtunk.
- Így van Klári, nekem még a világot jelentette, ha megfoghattam a kislány kezét, vagy ha rám nevetett. A mai fiatalok többségéből, de talán a mai világból is, hiányzik a romantika.
- Igen, ma már más értelmet kapott a fiúk és lányok kapcsolata. Nincs türelmük kivárni a dolgok alakulását, sürgetik az időt, sok esetben előre tekerik biológiai órájukat is. Nem is tudják, hogy az életük legcsodálatosabb időszakát lépik át, amit később hiányolni fognak.
- Tekerjünk vissza az idő kerekén néhány évtizedet! – mondta Péter, közben órájára nézett, majd kilesett az ablakon. Odakint elállt szél, nem kavarta már az éjjel lehullott pár centis havat. - Egész jó idő lett – jegyezte meg.
- Tehát, ebéd után kinézhetünk a környékre néhány órácskát – ütötte le a labdát Klári.
- Ha van kedved hozzá.
- Van is hozzá kedvem, és úgy érzem, hogy be kell teremtenünk jó néhány napra elegendő vadhúst, amíg a tél tábornok megengedi.
Péter átlépett a sátorba, hogy a kondérból egy lábasba merje az előző napi ebédmaradékot. A magasból éktelen vadlibagágogás hallatszott be a helikopter nyitott ajtaján. Klári megvizsgálta a puskájához való töltényeket, de szomorúan vette tudomásul, hogy a készletében csupán néhány darab, lúdra alkalmas található.
- Nézzük meg a ládákban! – javasolta Péter. És csoda történt. Az egyik konténerből több doboz töltény, és egy újabb Remington puska került elő. Klári a fejéhez kapott:
- De buta vagyok, elfelejtettem, hogy Jack csak a golyós puskáját és a pisztolyát vitte magával. - Péter egyből rácsapott a sörétesre. Úgy ítélte meg, hogy vannak helyzetek, amikor ezt jobban ki tudja használni, mint a golyóst. A sörétes puskával is lelőhető kisebb távolságból a megfelelő tölténnyel minden itt előforduló vad, még a medve is. Madarat pedig igazából a sörétessel lehet lőni.
A vadlibák nagy szárnysuhogással ereszkedtek le a tóra. A két vadász a terep adta lehetőségeket kihasználva, a magas növésű áfonyacserjék takarásában keresett tüzelőállást. A majdnem egész napos vadászatuk eredménye 2 liba volt. Elhatározták, hogy másnap folytatják, ám ebből nem lett semmi. Reggelre ismét erős szélviharra ébredtek, de hó nem esett. Így folytatódott több mint egy héten át, miközben a hústartalékuk teljesen elfogyott. Amint csökkent a szél erőssége, nagy reményekkel vették a vállukra puskáikat. Alighogy az erdőhöz értek, szemerkélni kezdett az eső, majd elállt, és hamarosan ismét esni kezdett. Eredménytelenül tértek haza a vadászatból. A rossz idő több napig folytatódott. A ládákban talált zacskós leveseket, sült és főtt krumplit fogyasztottak és száraztésztát főztek, amit kristálycukorral ízesítettek. Az esős napokat egyre hidegebb idő követte. Befagyott a tó, és a patak vize. Az eddig eredményesnek bizonyult halászati módszerüknek befellegzett, de legalább kimozdulhattak a kuckójukból. Baltával vágtak egy léket a tó jegén és horoggal próbáltak halat fogni. Félnapos kísérlet után, végre sikerült kihúzni egy szép példányt, amit három napra kellett beosztaniuk. A jégen vágott nyíláson át vizet mertek két kiürült műanyag kannájukba, amit a zsákmányukkal együtt hazacipeltek. Másnap, már korán reggel a tó jegén voltak, és szomorúan vették tudomásul, hogy az előző napi lék teljesen befagyott, ráadásul a jég lényegesen vastagabbra hízott. Kisméretű, könnyű baltájuk kevésnek bizonyult a művelethez.
- Most mi lesz? – kérdezte Klári.
- Ma, sajnos nem halászunk – felelte Péter lemondóan. – Vad után kell nézni, és azonnal, mert felkopik az állunk!
- Van ötleted?
- Menjünk kicsit beljebb az erdőbe, hátha szerencsénk lesz! – Úgy látszik, a hirtelen jött hideg rejtekhelyeikre kényszerítette az állatokat. Ezen a napon egyetleneggyel se találkoztak. Péter egyre csak azon töprengett, hogyan lehetne halat fogni. Azt mindketten tudták, hogy lékvágás nélkül nincs horgászat. Na, de hogyan lehetne megoldani ezt a problémát?
- Vegyük sorba, hogy milyen eszközeink vannak – javasolta Klári, de bárhogy is törték a fejüket, a baltán kívül más, erre alkalmas szerszám nem jutott eszükbe. Azzal pedig elég nehézkes rést vágni a vastag jégpáncélon.
- Legalább lenne egy nagy fúrónk és egy félkezes fűrészünk, minden megoldódna, de a keretes fűrész szóba se jöhet – ábrándozott Péter, majd hangosan nevetni kezdett. Az időközben a sátorba kirakott szerszámos konténerből kiemelte az egyik láncfűrészt, feltöltötte az üzemanyag tartályát, és a következő napi halászatra gondolva, vissza akarta tenni a helyére.
- Ha ezzel a fűrésszel valóban lehet léket vágni, akkor azonnal ki kellene próbálni. Ne várjunk vele holnapig. Ki tudja, milyen meglepetéssel szolgálhat az idő – javasolta Klári.
- Igazad van! Induljunk máris – helyeselt Péter.
A motoros szerszámmal könnyedén szelték a csonttá fagyott jeget. Fél óra sem telt el, és már egy nagyobbacska hal ficánkolt a jég hátán. Újabb félóra, és még egy. Összesen nyolcat fogtak ki. Lehetett volna több is, de az éhség hazakényszerítette őket.
Csupán egy gyors étkezést engedtek maguknak. Azonnal hozzáláttak a legalább 15 kilónyi hal feldolgozásához. Lepikkelyezték, kibelezték az uszonyosokat, majd kisebb adagokban bepakolták a helikopter mellé kirakott, hűtőszekrénynek használt fémkonténerbe. Ez a konténer, a helikopterben talált másik öttel együtt, tulajdonképpen csak fémláda volt a maga egy méter magasságával és ugyanekkora szélességével, erős felépítményével és zárható ajtajával.
Este havazni kezdett. Klári nem értette, hogy Péter miért örül a hónak. Rá is kérdezett.
- Megkönnyíti a terhek szállítását – felelte.
- Nem értem a mondandód logikáját, kifejtenéd bővebben? – értetlenkedett lakótársa.
- Azonnal nekilátok, és összeállítok egy szánkót, amivel könnyebben húzzuk haza akár a lelőtt vadat, akár a tóról az ivóvizet. - A szánkó két talpa vastagabb, a végén elgörbülő faágakból készült, amelyekre a raklapokból nyert deszkákat erősítettek. Az elejére egy húzókötél került, és máris használatba lehetett venni.
Másnap már korán reggel a tónál voltak. Vágtak egy akkora léket, hogy vizet tudjanak merni a szánkójukon magukkal cipelt 50 liternyi tárolóedénybe. Sajnálták, hogy nincs több víztartályuk. A helikopternél maradt kannáikkal együtt összesen 100 litert tudtak tartalékolni. Normális körülmények között ennyi elegendő egy kétfős háztartás ellátására. Baj csak akkor van, ha napokig nem lehet kimozdulni a szállásukról.
-Pótoljuk jéggel a vízkészletünket! – találta fel Péter a spanyolviaszt. – Vágjunk akkora kockákat, amiket könnyedén haza tudunk húzni a szánkónkkal!
Újabb konténert ürítettek ki, amelyet kicipeltek a konyhasátor mellé. Fóliával kibélelték és megtöltötték jégtömbökkel. Aznap hármat fordultak a tó és szállásuk között. A hőmérő -15 C fokot mutatott. A világ Alaszkától délebbre eső területein ez idő tájt még ősz volt. Ezen a tájon azonban nem kellett attól tartaniuk, hogy mostanában megolvadnak a jégkockák. Ha mégis megtörténne, akkor se lenne nagy baj, mert a fólia segítségével a ládából egy kisebb kádat varázsoltak.
Nehéz időszak várt rájuk, hiába próbálkoztak nap, mint nap, elkerülte őket a vadászszerencse és halat sem sikerült fogniuk. A naptár már rég átfordult októberre, és egyre jobban megmutatta méregfogát a korán beköszöntött tél. Fogyott a korábban fogott, és a helikopter melletti természetes hűtőben tárolt hal. Napokig erős szélvihar tépázta a tájat, semmi értelmét nem látták, hogy kimozduljanak.
- Mi lesz velünk? – tört elő a keserűség Kláriból.
- Meglátod, majd minden jóra fordul, – vigasztalta Péter. Voltak napok, amikor látva, érezve nehéz helyzetüket, ő is elszomorodott, de összeszedte magát és minden igyekezetével szerette volna jobb kedvre deríteni sorstársát. Az egyik nap késő délutánján, elmesélt neki egy túlélőkről szóló, heppi enddel végződő történetet. Az asszony figyelmesen végighallgatta, majd megszólalt:
- Induljunk!
- Hová?
- Vadászni.
- Délelőtt se lőttünk semmit, sőt állatokkal se találkoztunk. Miből gondolod, hogy ilyen későn, amikor már nyakunkon az este, nagyobb szerencsével járunk?
- Nem tudom, csak érzem, hogy ma fogunk valamit. Ne várjunk holnapig, mert lehet, hogy ismét erőre kap, a most kissé szünetet tartó vihar.
- Rendben van, mehetünk – hajolt meg Péter, Klári kívánsága előtt.
A patak partjára érve, egyszerre vették észre a hó alól előbújó nyulat. Klári lőtt, és a fehérbundás sarki nyúl a tarisznyába került. Alighogy eldördült a lövés, egy – nekik ismeretlen – állat szaladni kezdett a közelben lévő tó irányába.
- Mi lehet ez? – tanakodtak mindketten. Bármi is, a hasznukra lehet, ha elejtik. Ha ehető a húsa, a tányérra kerül, ha ragadozó, akkor pedig a bundáját használhatják fel, még akkor is, ha lényegesen kisebb, mint a szállásukon, a padlóra terített, kiszárított medvebőr.
- Péter nem sokat töprengett, leterítette az állatot. Közelebbről megvizsgálva felismerte. Képeken látott már hódot, és azt is tudta, hogy a húsa nemcsak ehető, hanem nagyon ízletes is.
- Döntsd el, amíg hazaérünk, hogy mit szeretnél ma vacsorázni, sült nyulat, vagy hódpecsenyét? – emelte fel Péter a zsákmányát.
- Hódot még nem ettem, de már olvastam róla, hogy valamikor a magyar konyhának is része volt. Nálunk tilos a vadászata, de úgy tudom, hogy Alaszkában engedélyezett, és éttermek étlapján rendszeresen szerepel. Ha mégsem így van, akkor mi most felvesszük.
- Igyekezzünk haza, nehogy a medve vagy a farkasok megérezzék a vér szagát – aggódott Péter, és nagy tempót erőltetve magukra, a szállásukra siettek. Úgy döntöttek, hogy a hódból sütnek egy darabot, a többit kisebb adagonként fóliazacskókban, berakják a kinti hűtőládájukba. Mindkettőjüknek nagyon ízlett a vacsora. Végre, sok nap óta először, igazi hús került az asztalra, és ami fő, legalább 15 kiló körüli tartalékkal vághatnak az előttük álló, és a méregfogait egyre többször megmutató télnek.
Az elkövetkező két napban ismét kegyes volt hozzájuk az időjárás. Csípős hideg volt ugyan, de nem dühöngött a vihar, és nem is havazott. Ideális idő egy kis erdei favágáshoz. Szánkójukra erősítettek még egy raklapot és azon húzták haza a kivágott törzseket, ágakat. Száraz, leginkább kidőlt fákat választottak, ami azonnal tüzelhető. Többször fordultak az alig 200 méternyire lévő erdő és a szállásuk között. Két nap alatt hatalmas készletet raktak össze.
A néhány napos, kellemesebb időt ismét viharos széllel kísért, nagy havazás követte.
-Élelem, víz, tüzelő beteremtve, süvíthet a szél, szakadhat a hó, ezt a csatát megnyertük! – összegezte röviden, az elmúlt napok eseményeit Klári.
Dudás Károly
...folytatása következik...
Fotó: Marika Halmos, Alaszka Meares Glacier.