Tetoválás a vállon 4. fejezet
4. Mesedélutánok, és harc az elemekkel
A tél beköszöntével néhány órásnyira zsugorodtak a nappalok. Kritikus helyzetük ellenére szerencsésnek mondhatták magukat, hogy az északi sarkkörtől jóval délebbre értek földet. Tőlük néhányszáz kilométerre feljebb, több hónapon át, folyamatosan éjszaka van. Ők jobb helyzetben vannak, ennek ellenére Klári nehezen viselte az évszakváltás okozta nehézségeket. A kevés fény, az egyre ritkábban mutatkozó nap hiánya megterheli az emberi szervezetet. Péter kötelességének érezte, hogy megóvja sorstársát az időnként már mutatkozó depressziótól. A zord időjárás a szállásukra kényszerítette őket, ki kellett találni valami lélekre pozitívan ható elfoglaltságot. Most vették csak igazán nagy hasznát a helikopter elé épített sátornak, ami kissé megnövelte az életterüket. Itt főztek, és a kis kemencéjük melege kellemessé tette a ponyván belüli hőmérsékletet, ideális körülményeket teremtve egy kis mozgásra. Megtornáztathatták izmaikat, ízületeiket. Persze, csak olyan öregesebb tempóban, de arra jó volt, hogy valamennyire edzésben maradjanak. Amint csitult a vad hideg, és nem hasított a dermesztő, csontba markoló északi szél, kimerészkedtek menedékükből, és igyekeztek éléskamrájuk erősen fogyó készleteit feltölteni. Térdig érő hóban gázoltak. Használatba vették a Péter által gyártott hótaposókat, amit az egyik füzetben talált rajzok alapján eszkábált össze. Csendes volt az erdő, csak a vastag hótakaró alatt roskadozó ágak reccsenése hallatszott. Egyre jobban bemerészkedtek az erdőbe. A csendet szárnycsattogás hangja törte meg. Még látták eltűnni a fajdot a fenyőfák fölött, de már értelmetlen lett volna rálőni. Elkéstek a mozdulattal. Ezt követően minden idegszálukkal figyeltek, és lövésre készen tartották puskáikat
Újabb szárnycsapkodás hallatszott. Klári lőtt és a magasba készülő fajd, belesüppedt a hóba.
- Három kiadós ebéd! – suttogta örömmel, és elrakta a madarat. Kemény, hideg idő volt, de még sem kívánkoztak haza. Mielőtt kiindultak, jó melegen öltöztek, a ládákban talált holmikból. Cipőre húzható nemezcsizmák, toll, szőrme és irhakabátok, téli sapkák, kesztyűk, steppelt nadrágok és vastag kötött pulóverek kerültek elő a szállítmányból. Legyőzték a számukra szokatlan, vad hideget. Újabb fajd emelkedett az ég felé. Klári ezt is leterítette. Jóleső büszkeséggel töltötte el, hogy lekörözte vadásztársát. Péter pedig Klári sikerélményének örült, mert úgy érezte, hogy sikerült elkerülnie a rá leselkedő depressziót.
Majdnem az egész napot a vadászterületükön töltötték. Már erősen szürkült. Ezen a napon túl messzire kerültek szállásuktól, és túlkésőn indultak haza. Az utolsó párszáz métert már sötétben kellett megtenniük. Talán a sötét is az oka, hogy Klári nem vette észre az előtte lévő apró gödröt. Belelépett, és elesett.
- Mi történt? – ugrott Péter, hogy felsegítse.
- Azt hiszem, megrándult a bokám.
- Mit segítsek?
- Segíts felállni, és a válladba kapaszkodva, elugrálok hazáig.
- Azt már nem! – jelentette ki a férfi, és egy mozdulattal ölébe vette a tiltakozó, sérült asszonyt.
- Kapaszkodj a nyakamba, ezt a rövid utat gyorsan megtesszük! Klári átölelte Pétert, ő pedig, mint egy vőlegény a menyasszonnyal, átlépte vele ideiglenes otthonuk küszöbét. Lefektette az ágyára. Ismét beléhasított valami furcsa, máshoz nem hasonlítható érzés, amint közelről belenézett ezekbe a gyönyörű szemekbe. Nem értette, hogy mi történt vele. Nem értette, hogy miért van rá ekkora hatással ez a ragyogó szempár, és ez a szép arc.
Klári időközben felült, és megtapogatta a csizmától megszabadított bokáját.
-Nincs eltörve, ki sem ugrott, úgy látszik csak egy kisebb rándulás, ami egy-két nap alatt helyrejön – mondta megkönnyebbülve.
Ezen az estén Péter készítette a vacsorát. Feldarabolta a két kakast, és combjaikat serpenyőben megsütötte. Rizst főzött köretnek.
- Otthon is szoktál főzni? – érdeklődött Klári.
- Többnyire én főztem magamnak. Ritkán ettem étteremben.
- Mindent el tudsz készíteni?
- Túlzás lenne azt állítani, hogy igen. Az ismertebb ételekkel megbírok, némelyikkel akár szakácskönyv nélkül is, a különlegesekkel pedig nem foglalkoztam.
- Addig is főztél, amíg házas voltál?
- Nem, attól kezdve próbálgattam a szakácskodást, amikortól külföldre kerültem.
- Mit csináltál külföldön?
- Ez egy hosszabb história.
- Mesélnél róla?
- Igen. Az érettségi után egyetemre jelentkeztem. A felvételim nem sikerült. Elcsúsztam angolból. Dolgozni kezdtem egy nagyvállalatnál.
- Mit dolgoztál?
- Kőművesek mellett voltam segédmunkás. Kemény volt a culáger élet. Két évig csináltam, közben esténként az angol könyveket és szótárakat bújtam. Újból jelentkeztem az egyetemre. Végre sikerült a felvételim. Az iskola befejezése után angol és német szakos tanár lettem egy gimnáziumban. Megnősültem, de a rossz házasság a munkámra is kihatással volt. Behívott az igazgató és válaszút elé állított, vagy rendezem a családi életemet, vagy megválnak tőlem.
- Ennyire rossz volt a házasságod?
- Sajnos igen. Nap, mint nap veszekedések voltak köztünk. Nem tudtam a munkámra koncentrálni. Gyomorideggel mentem haza, és hallgattam az exem szitkozódását, és egyéb műsorait. Különórákat adtam, szakkört vezettem, hogy minél kevesebbet legyek az otthoni pokolban.
- Miért viselkedett így a feleséged?
- Akkor még nem tudtam, hogy van valakije. Amikor kiderült, meg akartam vele beszélni, hogy hogyan tovább, de vele nem lehetett szót érteni. Az volt az elképzelése, hogy elüldöz a közös lakásból. Hallani se akart róla, hogy eladjuk és megfelezzük. Neki így se lettek volna lakásgondjai, mert a barátja egyedül élt egy nagy lakásban. Nekem, azonban nem volt hová mennem.
- Mi lett a vége?
- A vége az lett, hogy osztottam, szoroztam és az, az eredmény jött ki, hogy jobban járok, ha mindent hátra hagyok, és a reklámszatyornyi holmimmal elköltözöm. Kerestem egy külön bejáratú albérletet, és ott éldegéltem tovább. Az iskolában rendbejöttek a dolgaim, visszazökkentem a normális kerékvágásba.
- Gyerekeid vannak?
- Igen, két fiam, akikkel igyekeztem mindvégig apaként viselkedni, de nagyon megsínylették, hogy nem velem éltek.
- Az egyetemen tanultál meg ilyen jól angolul?
- Á, dehogy! A 90-es években pályát módosítottam és idegenvezető lettem. Magyar csoportokat vittem angliai városokba, majd kiköltöztem Londonba, és itt éltem évekig.
- Mettől, meddig voltál kint?
- 2000-től 2010-ig. Pontosan tíz évet.
- Én kicsit korábban, 1996 és 2004 között.
- Te mit csináltál Angliában?
- Először egy kórházban dolgoztam, majd egy magánklinikán. Mint mondtam, ápolónő vagyok.
- Igen, mondtad. Mesélj magadról!
- Az én életem valóban nem túl érdekfeszítő mások számára. Az érettségi után azonnal egészségügyi iskolát végeztem, nővér, majd újabb iskola és főnővér lettem. Férjhez mentem egy jóképű sráchoz, akiről hamarosan kiderült, hogy a megjelenése volt az egyetlen pozitív tulajdonsága. Italozott, gyakran kimaradozott, és nők után szaladgált. Nem sokáig bírtam, elhatároztam, hogy elválok tőle. Akkor ígért fűt, fát, esküdözött, hogy megváltozik.
- Megváltozott?
- Rövid időre, aztán minden kezdődött elölről. Ekkor már mindkét gyerekem megszületett. Elsősorban az ő fejlődésük érdekében tartottam fontosnak kilépni ebből a pokoli házasságból. Különköltöztünk. Szüleim segítségével neveltem két kisfiamat, gyerektartást ritkán láttam volt férjemtől, mert hol dolgozott, hol nem, de leginkább kerülte a munkát. Nehéz időszak volt, de túléltük. És, most itt vagyok egy, az életemben először látott, velem korabeli idős emberrel, az istenháta mögött és a napi betevő falatunkért küzdünk.
- Nyugi, Klári, túl fogjuk élni! Ahogy az egyik kedves tanárom szokta mondani: az a lényeg, hogy a „ruha ne gyűrődjön”. Klári ránézett Péterre, és megismételte a mondatát:
- Az a lényeg, hogy a ruha ne gyűrődjön. Most neki támadt de ja vu érzése. Úgy érezte, hogy hallotta már ezt a tréfás megjegyzést. Úgy rémlett, hogy nem is egyszer, hanem gyakran hallotta.
Másnap reggel Klári már lábra tudott állni, de minden lépésnél fájdalmat érzett. Odakint, ha sápadtabb fénnyel is, de megjelent a nap. Tisztában voltak vele, hogy ez az ideális állapot néhány óránál nem tarthat tovább. Most kell kihasználni minden egyes percet a vadászatra, mert ki tudja, mit hoznak az elkövetkező napok. Lehetnek viharok, hatalmas hó, dermesztő hideg.
Péter egyre gyakrabban tekintgetett ki a helikopterből, tagadni se tudta volna, hogy mi jár a fejében. Nem tudta, hogy kezdjen bele a mondókájába: úgy érezte, hogy szerencsével járna, ha kimenne vadászni. Kell még hús a hűtőbe, mert előfordulhat, hogy hetekig, de akár még tovább is rájuk zárja az ajtót az alaszkai tél. Abban már egyikük sem bízott, hogy megérkezik a segítség. Jack már több mint egy hónapja elindult, és még sehol, semmi. Valami történhetett vele az úton. Elakadhatott a kiszámíthatatlan terepen, de az is lehet, hogy még nagyobb baj történt. Talán már nem is él.
Klári megsejtette társa szándékát, és látva nyüglődését, megszólalt:
- Nem örülök, hogy egyedül mész ki a vadonba, de belátom, hogy most ezt kell tenned, mert ez a helyes. Arra kérlek légy nagyon óvatos, és csak apróvadra lőj, ne köss bele a nagyobbakba, főleg a medvét kerüld, amennyire csak lehet.
Az öregember fogta a sörétes puskát, leellenőrizte a töltényövét, magára akasztotta hátizsákját, és hótaposójával a lábán, az erdőnek vette az irányt. Fegyverét nagyvadra töltötte, és Klári intése ellenére elhatározta, hogy megpróbál valami nagyobb négylábút elejteni. Az ilyen szélcsendes időben a hó nagy segítség a nyomkövetésben. Elárulja a vadat, bármerre is megy. Sokáig bolyongott és nézelődött, amire megpillantotta a térdig érő hóban az első vadcsapást. Medve nyommal nem találkozott, ellenben patással igen. Követni kezdte a nyomokat, amelyek az erdőbe vezettek, majd elfogytak a fák és egy nagy, cserjékkel tarkított csupasz dombos területre ért. Tőle talán 40 méter távolságra egy szarvast pillantott meg. Ahogy Kláritól hallotta, a lapocka mögé célzott. A szarvas megingott, de úgy tűnt, mintha el akarna vágtatni. Nem késlekedett a következő lövéssel. Az állat lerogyott és mozdulatlan maradt. Óvatosan, lövésre emelt puskával közelítette meg. Tüzetesen megvizsgálta, megemelte a hátsó lábainál. Nagyjából egy mázsásra becsülte a súlyát.
Azon töprengett, hogy kizsigerelje e itt a helyszínen, vagy felkötözze a szánkóra és hazavonszolja. Az utóbbi mellett döntött, úgy gondolta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell vinni a lelőtt vadat a területről. Nem teheti ki magát egy arra tévedő, vagy éppen lesben álló ragadozó támadásának. Igyekeznie kell, hogy minél előbb átvágjon az erdőn. Tartott a farkasoktól. Az ordas falkában él, és csoportosan támad. Öt-hat irányba nem tud lőni egyszerre. Több mint valószínű, hogy a szarvassal együtt, őt is felfalnák. Megborzongott, és meggyorsította a lépteit.
-Még 50 méter, és kiérek az erdőből – gondolta, amikor az útvonalába eső egyik fa mögött meglátott egy leskelődő szőrös pofát. Egy nagy sötét színű farkas volt. – Úristen! – csak négy töltény van a puskámban – villant át az agyán, de egyik szemével a menekülés lehetőségét kereste, arra az esetre, ha előrontana a többi vadállat. A lesben álló farkas nem mozdult, csak árgus szemekkel figyelte remélt zsákmányát.
Péter kinézett egy fát, amelynek törzséből létrafokszerűen álltak ki az ágak. Felemelte a puskáját és pontosan a vad szemei közé lőtt, és az, mint egy zsák dőlt ki a fa mögül. Fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel rohant fel a mentsvárat jelentő fára. Azonnal pótolta a tárból hiányzó töltényeket, és várt. Egyetlenegy farkas se jelent meg a zsákmánynál.
-Hol lehet a falka többi tagja? – nem, mintha idekívánná őket, csak jó lenne tudni, hogy milyen messzire vannak. Várt még egy kicsit, és lemerészkedett a fáról.
Szíve szerint megmentette volna az ordas bundáját, de inkább hagyta a többi ragadozónak. Megkönnyebbült, mikor kiért az erdőből. Itt is megtámadhatják, de azt a csupasz terepen észrevétlenül nem tehetik. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a szállásukra ért. Klári már messziről látta a szánkót húzó embert, de a rakományt csak közelről ismerte fel.
- Ez igen! Nagyon szép szarvast lőttél. Várj, rögtön megyek, és segítek lepakolni! – fogadta a vadászt.
- Maradj csak, inkább a kizsigerelésnél legyél ott velem.
- Hol nyúzzuk meg?
- Arra gondoltam, hogy kint, a helikopter mellett. A sátorban pedig feldaraboljuk, és kisebb csomagokban beletesszük a ládába.
- Nagyszerű gondolat. Igyekeznünk kell, mert hamarosan megjelennek a „rablók” a hús és a vér szagára.
- Miből gondolod?
- Nem láttad a nyomát? Egy farkas itt ólálkodott, szinte karnyújtásnyira. Kimentem, de mire lőhettem volna eliszkolt.
- Nem kellene egyedül kimenned, főként, ha vadállatok mászkálnak a közelben.
- Kezemben volt a puska, semmi esélye se lett volna, ha gyorsabban kiérek.
- A lábad fáj még?
- Ez már semmiség! Akár már holnaptól táncolni is tudnék.
- De jó neked, bizonyára te tudsz táncolni.
- Miért, te nem?
- Sajnos nem.
- Az, hogy lehet? Hogy fordulhat elő, hogy valaki nem tud táncolni?
- Ennek története van. Majd estére elmesélem.
- Igazad van, ha sokat beszélünk, sohasem végzünk ezzel a szegény szarvassal. – A továbbiakban csak a gyors és alapos munkára koncentráltak. Így is gyertyafénynél fejezték be a csomagolást.
Az elejtett agancsos egy kisméretű, fekete farkú szarvas volt, amelyből 70 kiló körüli húst nyertek. Ez a mennyiség hatalmas zsákmánynak számított. A kinti hűtőládájukban lévő hallal együtt akár a tél végéig is kitarthat. Már álmodni se mertek arról, hogy a tél végéig kimentenék őket fogságukból. Eleinte, többször kétségük támadt, hogy okos dolog volt e letáborozni, nem lett volna e szerencsésebb még a tél beállta előtt felkerekedni és elindulni valamelyik irányba, hátha találkoznak emberekkel. Mára belátták, hogy ez volt a legjobb megoldás. Idős koruk miatt nem bírták volna a nagy strapát, bármi történhetett volna velük az ismeretlen vadonban. Egyre jobban meg voltak róla győződve, hogy Jack se ért célba. Lehet, hogy talán már nem is él. Egyetlen megoldást láttak: várni. Valahogy le kell küzdeniük az alaszkai telet, túlélni a nagy hidegeket és mindent meg kell tenni, hogy az élelmük kitartson tél végéig. A gépen talált füzetekből kiolvasott tájékoztatók szerint, erre áprilisig kell várni. Akkor ismét reménykedhetnek, hogy rájuk találnak.
- Ugye kibírjuk valahogy tavaszig? – kérdezte Péter, miután a szabadban lévő, medve biztos fémkonténerre rákattintotta lakatot.
- Hogyne bírnánk ki? – kérdezett vissza Klári. Tele a hűtő, – itt a repülő belsejében – biztonságban vagyunk. Van fűtésünk, ezen kívül még kemencénk is. Nagy kár, hogy főzni nem tudunk a tetején.
- Miért ne tudnánk? A fedeléül szolgáló vaslapon is lehet főzni, de azt leemelve, akár kondért is helyezhetünk a nyílásába.
- Én, erre eddig nem is gondoltam – felelte kicsit restelkedve Klári, aki alig várta, hogy kipróbálhassa az eddig nem ismert főzési módszert. Másnap, Péter még aludt, amikor tüzet rakott a sátor alatti tűzhelyben. Előzőleg leemelte a platniként funkcionáló vas hordótetőt, és egy méretes kondért illesztett a helyére. Az edénybe töltött víz rövid idő alatt felforrt.
Három különböző méretű kondér volt a készletben. Azt sajnálta, hogy csak a legnagyobb edény passzolt a nyílásba. A kisebbikkel, az ötliteressel könnyebben boldogult volna.
Azzal nyugtatta magát, hogy nagy fazékban is lehet egyszerre keveset főzni.
Hamarosan Péter is felébredt. Elnevette magát, amikor meghallotta Klári edényekkel kapcsolatos aggodalmait.
- Ezen könnyen segíthetünk.
- Hogyan? – nézett kérdően az asszony.
- Megcsinálom, amire nekilátnánk az ebédkészítésnek. Előbb elkészülök vele, mint, amennyi idő alatt leszeled a hagymát és összevágod a húst.
Reggeli után Péter fogta a szerszámok között talált kézi fémfúrót és a vasfűrészt. A hordótetőből a kondérok méretének megfelelő karikákat fűrészelt.
- Melyik edényben főzzük a mai ebédünket? – kérdezte, amikor elkészült.
- A kisebbikben – felelte Klári.
Annyi karika került a platnira, amennyi az ötliteres edényhez kellett.
- Ha a nagyobbakat akarjuk használni, annyi karikát veszünk le, amennyi szükséges – magyarázta Péter.
- Köszönöm, ügyes vagy! - dicsérte meg Klári a mestert.
Főtt a szarvas pörkölt. Az étel finom illata és a tűzhely melege betöltötte a sátor belsejét. Fatörzsekből kifűrészelt székeken ültek a raklapból készített asztalnál, és hallgatták a tűz kellemes duruzsolását. A fóliával is lefedett sátorban kellemes meleget varázsolt Péter kemencéje.
- Csodállak Péter, hogy ilyen gyakorlatias vagy. Sok mindent meg tudsz csinálni – bókolt ismét Klári. Hogy lehet az, hogy nem tudsz táncolni? – utalt előző napi beszélgetésükre.
- Ennek egyik oka, még egészen a gyerekkoromban keresendő. Talán ötödikes voltam az általánosban, amikor megjelent az iskolában egy tánctanárnő. Mindenki jelentkezett az óráira. Nekem is tetszett a dolog, mert szeretem a zenét, és úgy éreztem, hogy van egy kis ritmusérzékem is. A második leckéig voltam csak ebben a hitemben, de aztán két dolog, pontosabban két ember rávilágított, hogy valami nagy baj van az én táncérzékemmel.
- Miért, mi történt?
- Ketten is kijelentették, hogy sokkal jobban járok, ha inkább egy rajzszakkörre iratkozok be, mert a legegyszerűbb tánclépések megtételére is teljesen alkalmatlan vagyok.
- Gondolom, hogy az osztálytársaid közül járt valakinek feleslegesen a szája.
- A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, és számomra tragikusabb volt.
- Csak nem a tánctanár vette el a kedvedet?
- Ő is, de még ezen könnyebben túltettem magam. Pontosan az a kislány okozott lelki traumát aki…
- Aki?
- Aki nekem mindennél és mindenkinél többet jelentett. Azt mondta, hogy falábú vagyok, és jobban tenném, ha nem kínoznám magam tovább a táncplaccon.
- Gondolom, azonnal kiábrándultál ebből a meggondolatlan, lelketlen fruskából?
- Á, dehogy. Volt abban a lányban egy mágnes, amelyet egész életemben éreztem, és érzem ma is, pedig sok ezer kilométerre lehetünk egymástól.
- Csak nem az a lány, akiről már beszéltél?
- De igen.
- Később se táncoltál soha?
- Néhányszor még kísérleteztem vele, de a kialakult önbizalom hiánya miatt inkább kerültem a táncos helyeket, vagy beültem egy sarokba, és előadtam a nagy mesét, hogy éppen most fáj a lábam.
- Én meg tudnálak tanítani, táncolni.
- Az egy csodával érne fel. Fél évszázadon keresztül még senkinek sem sikerült.
- Azért csak próbáljuk meg!
- De, hát zenénk sincs!
- Az még lenne, mert itt van nálam a mini cd lejátszóm, csak megszólaltatni nem tudjuk áram nélkül… hacsak valamelyik ládában nem találunk elemeket. – Átvizsgálták a sátorba kirakott konténereket és egy nagydoboz kisebb, nagyobb elemre bukkantak.
- Nem voltunk elég figyelmesek. Gyertyával és fenyőágakból vágott fáklyákkal világítunk, amikor több elemlámpa és azokba való elem arra vár, hogy üzembe helyezzük – korholta magukat Péter. – Néhány percen belül működött a cd lejátszó, és szólt a zene. Több stílus közül válogathattak.
- A 60-es, 70-es évek hangulata megfelel?
- Igen. Legalább egy csipetnyit visszarepülök a boldog ifjú koromba.
- Ifjú korunkba – helyesbítetett Klári. Korabeli tánczene szólt a lemezen. Péter rápillantott az asszonyra és zavartan kérdezte:
- Mi, most valóban táncolni fogunk?
- Úgy bizony! – mosolygott Klári, és a zene ritmusára igyekezett vezetni a megszeppent embert, akin azonnal érezhető volt a régi élmények miatt belerögzült görcsösség. Nem volt képes felszabadulni. Összetalálkozott a tekintetük, és a kis öregen ismét eluralkodott a korábban már tapasztalt, kellemes, megmagyarázhatatlan izgalom. Megállt körülötte a világ. Nem hallott semmi mást, csak a zene lágy dallamát, és szívdobogást. Két szív egy ütemre történő dobbanását. Nézte az égszínkék szempárt, és gyengéden közelebb húzta magához az asszonyt.
Dudás Károly
...folytatása következik...
Fotó: Marika Halmos. Alaszka, szarvasok.