Tetoválás a vállon 5. fejezet

5. Jack, a pilóta viszontagságai

Jack, a helikopter másodpilótája, már közel két hónapja indult el, hogy segítséget találjon. Az első héten a kellemes őszies időben megfeszített tempóban haladt, mégis úgy érezte, hogy nagyon rövid utat sikerült megtennie, már ha a hegyes, völgyes, szakadékokkal, folyókkal tarkított területen beszélhetünk egyáltalán útról. Sehol egyetlen emberrel sem találkozott, lakott területnek még csak nyomait se látta. Egy nagyobb folyóhoz ért, és nem talált semmiféle megoldást a széles vízen való átkeléshez. Tutajépítéssel próbálkozott, de eszközök hiányában, első nekirugaszkodásra, sehogy se tudott megbirkózni a feladattal. Tisztában volt vele, hogy a tutajépítés, akár napokig is eltarthat, ezért a folyó közelében összetákolt egy egyszerű menedéket, és elhatározta, hogy az alatt húzza meg magát, és amint elkészül az egyszemélyes komppal, azonnal átkel a nagy vízen. Arra gondolni se mert, hogy a vízi járművével utazzon a folyón, mert a gyors sodrás túl nagy kockázatot jelentett volna számára. A tákolmányra kimondottan az átkeléshez volt szüksége.

A harmadik napon, végre elkészült a munkával, és nekivágott, hogy elérje a túlsó partot. Már csak méterek választották el céljától, amikor a komp megfeneklett valamiben. Csak úgy tudta volna leemelni a megbúvó fatuskóról, ha belemegy a vízbe. Ennek azonban semmi értelmét nem látta, ezért fogta a puskáját és a hátizsákját, és kiúszott partra.

Vizes ruháját a parton rakott tűz mellett szárította. Ráesteledett, és kénytelen volt itt is egy menedéket építeni. Igyekeznie kellett, mert a felette megjelenő sok felhőből esőt érzett. Sokkal rosszabb történt. Reggel, amikor előbújt az ágakból és fóliából épített kunyhójából, azonnal vissza is bújt. Bokáig érő hó borította a tájat. A hőmérséklet is hidegebbre fordult. A hó meg csak esett, és esett. Estére már közel félméteres volt a fehér csapadék.

-Lehetetlenség tovább menni – nézett körbe a behavazott világban. Éjszaka még több hó hullott, meggátolva a továbbhaladását. Tudta, hogy egy ideig ehhez a helyhez lesz láncolva. Mindent meg kell tennie, hogy megőrizze fizikai és mentális erejét, hogy a legelső adandó alkalommal újra nekivághasson az előtte álló – isten tudja -, milyen hosszú útnak.

Hátizsákjából az utolsó falat élelmet is elfogyasztotta.

- Lőnöm kell valamit – mondogatta magában, és időnként kapucnis esőkabátja alatt kimerészkedett kuckójából. Már a harmadik napja nem evett, amikor végre találkozott az első állattal. Egy pillanatra látta meg a nyúl hó alól előbukkanó fejét. Azonnal rálőtt. Nyárson sütötte meg. Belakmározott belőle, a maradékát pedig a hátizsákjába tette. Felsóhajtott:

- Két napra elegendő ez a hús, de mi lesz azután?

Várta, hogy eláll a hóesés, de még csak nem is csillapodott. Rövid idő alatt hatalmas mennyiség szakadt le a nehéz felhőkből, lehetetlenné téve a közlekedést.

-Össze kellene állítanom egy hótaposót – gondolta, de azonnal be is látta, hogy a derékig érő hóban annak se venné semmi hasznát. Öt napig váltakozó intenzitással esett, majd, hirtelen abbamaradt.

Derékig a hóban gázolva gyűjtögetett tüzelőt, és kunyhóját igyekezett lakhatóbbá tenni. A bejárat fölé ágakból tetőt emelt, amelyet, hasonlóan a menedék tetejéhez, fóliával takart le.  A folyamatosan táplált tűz bemelegítette a csöppnyi építményt. A hidegtől már, úgy, ahogy védve volt, de az éhség fenyegető réme továbbra is ott lebegett felette.

- Mégiscsak csinálok egy hótaposót, hátha azzal könnyebben tudok mozogni – határozta el, és amint sikerült zsinegek felhasználásával, faágakból összetákolni egyet, azonnal ki is próbálta.

Lassan haladt a fehérbe öltözött erdőben. Az egyik fán észrevett egy fenyőfajdot. Célba vette, és a madár tehetetlenül hullott a lába elé. Nagyon megörült a zsákmánynak, a fajd megjelenése bizakodással töltötte el. Ott, ahol van egy madár, akad több is. Ezt a fajtát pedig, amennyiben találkozunk vele, nem nehéz lelőni, mert nem fél az embertől, és kíváncsian odamegy a közelébe. Még nem volt kedve visszatérni a menedékéhez, inkább egyre nagyobb területet járt be.  Kiért egy kisebb tisztásra, és elámult az elé táruló látványtól. Az előtte magasodó domb aljában egy kisebb faházat látott.

- Végre embereket találtam! – gondolta, és egykettőre a ház előtt termett. Az ajtó zárva, az épület két végén lévő kicsinyke ablakokon zsalugáterek. Az egyiket különösebb erőfeszítés nélkül ki tudta nyitni. Belesett. Egy asztalt, néhány széket, egy kisebb szekrényt, és egy deszkaágyat látott, valamint egy kályhát, rajta egy serpenyővel és egy fazékkal.

A beszögelt bejárati ajtót csak baltája segítségével tudta kinyitni. A csöppnyi ablakokról az összes üveg hiányzott.

Körülnézett az épület egyetlen helyiségében, amely 3x4 méteres lehetett. Az egyik sarokban  egy lapátot, egy fejszét, és egy vesszőből készített seprűt talált. Berendezkedett új lakásában. Attól nem tartott, hogy megjelenik a tulajdonos és kizavarja. Bár csak jönne! Legalább segítene kijutni ebből a fehér pokolból. Hátizsákjában még maradt fólia, azzal „beüvegezte” az ablakokat. A szobában talált fadarabokkal befűtötte a fagyosra hűlt szobát, majd megkopasztotta, felbontotta, és a fazékban olvasztott hólében megfőzte a fajdot. A napokig tartó koplalás nagyon legyengítette. A sós vízben főtt hústól hamarosan új erőre kapott. Fogta a fejszét és kidőlt fák szárazabb ágaiból több napra elegendő tüzelőt vágott.

A kunyhó közelében lapult a hó alatt egy, a hegyekből eredő patak.

-Innen tudok vízhez jutni – gondolta, és azonnal hozzálátott a kunyhóban talált fejszével a jégvágásának. Nagy nehezen sikerült néhány kisebb tömböt kiemelnie, amit erős műanyagzsákban cipelt a szállására.

Berendezkedett a gerendafalak között. Megértette, hogy az elkövetkező, ki tudja, milyen hosszú időszakot itt kell eltöltenie, a hó és a dermesztő hideg fogságában.

-Élelmet kell szereznem, és ha lehet, minél többet – határozta meg legfontosabb feladatát. A téli erdőben csak állati eredetű táplálék jöhet számításba, amihez elsősorban vadat kell találni. A farkasordító hidegben a nagy hó miatt azonban az állatok visszahúzódnak menedékeikbe. Elhatározta, hogy a következő napon megpróbál elejteni valamit.

Kora reggel indult, és a megerősített hótaposójával lényegesen nagyobb területet sikerült bejárnia, mint ahogy tervezte. Vad nyomára nem bukkant. Fáradtan tért vissza a kunyhóhoz. Már messziről észrevette a bejárati ajtóhoz vezető, mélyen a hóban szántó nyomokat.

-Medve járt itt - hasított belé a felismerés. Megrémült, amikor meglátta a nyitott ajtót. – Úristen! Lehet, hogy még bent tartózkodik? Még nem érzi a telet a nagy maci, és még nem ágyazott meg magának, hogy téli álmot aludjon a barlangjában, vagy valami miatt el kellett hagynia a medvelakot.

Megpróbált belesni az ablakon, de nem látott át a fólián. Beállt a fal mögé, úgy, hogy rálásson a bejáratra. Lőtt egyet, de a dörrenésre nem történt semmi, ezért bedobott egy égő fenyőágat a helyiségbe. Ismét semmi. Lövésre emelt puskával lépett be, és csak ezt követően könnyebbült meg: a bestia már nem volt a kunyhóban. Megvizsgálta az ajtót, egészben volt, csak a zárszerkezetet szakította ki a hívatlan látogató.

-Szerencse, hogy a zár engedett, legalább egyben maradt az ajtó, de éjszakára be kell zárnom valahogy! – törte a fejét, és végül megtalálta a megfelelő megoldást. A kunyhóban talált néhány erős gerendadarabot, és az egyikből, a teljes ajtót keresztben átfogó tolózárat készített. Vacsora nélkül volt kénytelen lefeküdni, mert az előző napról maradt fajdpecsenyéjét felfalta a medve. Az éjszakája, a megbízható ajtó ellenére is nyugtalanul telt. Többször is hallotta a ragadozó dörmögését és ordítását. A puskáját végig maga mellett tartotta.

Reggel kilesett az ablakon. Meghűlt benne a vér, a vadállat a távolból figyelte a menedékét.

-Mit tegyek? – tépelődött. – Megközelítsem és megpróbáljam lelőni? Esetleg lövésekkel megfutamítani? No, de mi van, ha nagy izgalmamban elvétem a célt, vagy nem tudom leteríteni, és a sebesült állat széttép? - Ezek a kétségek kínozták, aztán fogta a puskát, és hótaposóval a lábán, a medve után iramodott. A hatalmas test meglódult, és az erdő felé kezdett iszkolni. A szélső fáknál megállt és hívogatóan nézett a férfi felé, aki még az integetését is látni vélte. Egyre közelebb merészkedett a hatalmas állathoz. Száz méterre lehetett, amikor célzott és lőtt. A lövés előtti pillanatban megcsúszott és elvágódott a nagy hóban. Puskája kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy kibányássza a hó alól,  de mintha láb dobogást és loholást hallott volna. Felpillantott. A medve rohant felé. Ez az a pillanat, amikor szinte minden ember csak egyre tud gondolni: elfutni, menekülni, menteni, ami menthető.

Maga sem értette, hogy tudta olyan gyorsan lerúgni a hótaposókat, és honnan volt energiája olyan gyorsan felmászni az egyik hatalmas fára. Nem sok ideje maradt a tépelődésre, mert, amint lenézett a magasból, majdnem szörnyethalt a látottaktól. A medve artistákat meghazudtoló gyorsasággal mászott utána.

-Istenem, segíts! – sikoltotta. Ösztönösen kapta elő 45-ös magnumját. Az első lövés a medve fejét találta, ami több mint valószínű, hogy le is pattant a kemény koponyáról. Fájdalmat azonban érezhetett, mert iszonyatos ordításba kezdett. Jack talpa alatt alig több mint kétméternyivel lehetett a bűzt árasztó, hatalmas pofája. A következő, egymásutánban leadott két lövés mindegyike a nyitott szájba csapódott. A medve leesett a fáról, egy ideig nyöszörögve feküdt a hóban, majd bevánszorgott az erdőbe. A vadász nem késlekedhetett, lemászott, felvette a puskáját, lábára erősítette a hótaposókat, és követni kezdte a vérnyomokat. A ragadozó hason feküdt, és bömbölt. Láthatóan haláltusáját vívta. A fiatalember, néhány méterről puskájával lapockán lőtte, majd a biztonság kedvéért a fejébe is eresztett egy golyót. Közben egyfolytában azon töprengett, hogy miért nem alussza téli álmát ez a nagyra nőtt ragadozó. Talán valaki vagy valami felébreszthette, és kizökkentette megszokott életritmusából? Ha ez így történt, akkor embereknek kell lenni a közelben. Jó vagy rossz embereknek. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez az állat, akár egyedül, akár társával valami miatt még nem kezdte meg a téli pihenőjét. Talán a változékony időjárás zavarta meg, vagy egyszerűen még októberben nem volt kedve álomra hajtani a fejét. Akár így volt, akár úgy, a medve itt van, és most engem szolgál minden porcikájával – gondolta, és nekilátott a megnyúzásának. A bunda lefejtése zavartalanabbul ment végbe, mint az állat elejtése. Meg se fordult a fejében, hogy a medve húsát a ragadozóknak hagyja. Feléjük kedvelt étel, éttermekben is előfordul.

-Kár lenne minden darabjáért – suttogta boldogan. Kizsigerelte és feldarabolta az állatot. A hárommázsás állatnak olyan sok húsa volt, hogy egyszerre, a hirtelenjében összetákolt szánkóval is csak, legfeljebb a felét vihette magával. Kiválogatta a nemesebb részeket, műanyagzsákokba rakta, felkötözte a szánkóra és nagy erőfeszítések árán hazavonszolta.

Egyetlen elfogadható helyet talált a hús tárolására, a házikó padlását. Igen ám, de az épület végében, a csúcsfalon tátongó ajtónyílás eléréséhez hiányzott a létra. Sürgősen össze kellett állítani egyet, és egy ajtót is. Mielőtt munkához látott, sütött egy darabot a húsból. Áldotta az eszét, hogy sót csomagolt magának az indulása előtt. Kétszersültje már elfogyott.

Belakmározott az ínyenc falatokból és összetákolt egy egyszerű létrát, majd egy erős ajtót. Felhordta a húst, kötéllel bekötözte az ajtót, és az egyik közeli fának támasztotta a létrát. Csupán két-három napra elegendő mennyiségű pecsenyének valót hagyott lent magának.

Teltek, múltak a rövid, rideg alaszkai téli nappalok, és a hosszú, sötét éjszakák. A nehezen elviselhető hideg, és a viharos szél ellenére gyakran ki kellett mozdulnia odújából, hogy pótolja a gyorsan fogyó tüzelőjét. Puskáját egy pillanatra se tette le, és minden idegszálával környezetét figyelte. Rettegett a medvétől, mert már belekóstolt a vele való harcba, és meggyőződött róla, hogy kemény ellenfél. Nagyon gyorsan fut és hatalmas teste ellenére  nagyon fürge.

Egyik nap, amint haza húzta a tűzifa súlya alatt roskadozó szánkóját, fellépett a padlásra, ebédnek valóért. Az ajtón benézve, majd’ leesett a létráról. A hús szőrén, szálán eltűnt, a tetőn pedig egy nagy rés éktelenkedett. Valami beszakította a tetőt, és elvitte az összes élelmet.

Fent már egy teremtett lelket sem látott. Kinézett a résen, és lent a hóban a ház hátsó oldalán, ahol nincs ablak, nyomokat látott. Kétsége se volt, hogy egy medve tette tiszteletét, amíg ő távol volt. Hamarosan arra is rájött, hogy tudott felmászni a tetőre. Ebben egy, a házikó melletti fenyőfa segítette. A nyomokból tisztán látszott, hogy a bestia felmászott a fára, és arról, egy kis hintázással áttornázta magát a tetőre. Ellopta a húst, és nem törődve azzal, hogy a saját fajtája, bizonyára fel is falta.

- Na, tessék! – mérgelődött. Itt maradtam élelem nélkül, ráadásul a tetőt is ellopták a fejem fölül.  Éhesen, állt neki a tető javításának, amihez a korábbi menedékéhez felhasznált, és ott hagyott fóliára is szüksége volt. Elbotorkált az ágkunyhóhoz. Mielőtt megkezdte volna a bontást, puskájával belőtt egyet a kissé megereszkedett építmény bejáratán. Meglepődött, amint két nyúl ugrott ki az ágak alól. A nagy hóban nehezen mozogtak, így mindkettőt könnyedén lelőtte. Egyből jobb kedvre derült, és fütyörészve szedte ki a csonttá fagyott fólia lapokat a fenyőgallyak alól.

- Még jó, hogy nem túl nagy darabok, így könnyebben megbírok velük – dünnyögte.

Késő délutánra végzett a nem tervezett munkával, melynek során a ház mellett álló fát is kivágta.

Az egész napi koplalás után vacsorára jól esett a nyúlpecsenye. Nehéz időszak következett. Napokig havazott, majd az idő még hidegebbre fordult. Ráeszmélt, hogy a csizmája nem nyújt védelmet a nagy hideggel szemben. Ha lenne élelme, könnyebben átvészelné ezt a vad zimankót, csak éppen a legszükségesebbek miatt menne ki a fűtött kunyhóból. Tüzelője és a jég formájában tartalékolt ívó vize napokra elegendő. A nagy gond, az élelem hiánya. Lassacskán elfogyott a két nyúl is. Az egyik reggelen kilépett a ház elé, csak úgy tollkabát nélkül. Azonnal vissza is bújt a kályha mellé. Így telt a következő nap is, aztán nem törődve azzal, hogy még hidegebbre fordult az idő, elhatározta, hogy vadászni indul. Csizmájára a medve bundájából védőburkot készített; csizmás lábával rálépett egy négyzet alakúra vágott bundára, amelyet felhajtogatott a lába szárára, majd több helyen áttekerte spárgával.

-Miért nem jutott ez korábban eszembe? – korholta magát. Volt, hogy átfázott, vagy éppen átázott a csizmája. Hála a vastag medvebőrnek, ez már a múlté.

A fura lábbeli első útja a patakhoz vezetett. Jack a fejszével léket vágott és a jégtömböt a szánkóra tette, a lékbe leeresztette a több horoggal felszerelt horgászzsinórját, csalinak a korábban lőtt nyúl fel nem használt, hó alatt tárolt húsából tett a horgokra néhány cafatot. Egy, a jégre fektetett hosszabb ágra kötötte a zsinór végét, és kicsit arrébb újabb léket vágott. Itt is leengedett egy zsinórt. A harmadik és a negyedik lék hasadékába már nem tett semmit, csak az innen nyert jeget rakta a szánkóra az előbbiek mellé.

Eközben elég sok idő telt el, és úgy gondolta, hogy már érdemes lesz megnézni, van e kapás az első rés alatt. Kezére tekerte a zsinórt és húzni kezdte felfelé. Nehéznek érezte.

-Van rajta valami! – állapította meg örömmel. Izgatottan emelte ki a vízből. Három termetes hal vergődött a horgok fogságában. Fóliazsákba rakta a pikkelyeseket és kiemelte a második nyíláson is a zsinórt. Kettő hal ficánkolt a damil végén.

Ekkora fogásra gondolni se mert. Öt darab hal, összesen jóval tíz kiló felett.

Vidáman húzta haza a jégtömbök közé bepakolt zsákmányát.

A sikeres fogással enyhültek gondjai, de érezte, hogy még komoly megpróbáltatások várnak rá.

Dudás Károly

...Folytatása következik...

Fotó: Marika Halmos: Alaszka, halászó medve