Tetoválás a vállon 6. fejezet.
6. Késői szerelem
.jpg)
Klári szinte kötelességének érezte, hogy a valóban botlábú öregembert legalább a legalapvetőbb tánclépésekre megtanítsa. Már több mint egy hete tartottak a táncfoglalkozások, amikor először elhangozhatott a részéről néhány dicsérő szó:
-Alakul, Péter. A keringőd már egészen jó. – A tanítvány csak mosolygott, mert el sem tudta képzelni, hogy valamikor az életben valaki ilyen szépet mondjon az ő tánctudásáról.
Felbukkant a múltból egy iskolai teadélután emléke. Talán az a nap lehetett, amikor elhatározta, hogy egy élete, egy halála, de bevallja annak a kékszemű, gyönyörű lánynak, hogy tetszik neki. Maga sem értette, honnan jött hirtelenjében ez a bátorság, de akkor valami belső erő odaparancsolta az asztalnál ülő aranyszőke tünemény elé, és lássunk csodát, felkérte egy táncra. Ez még az általános hetedik osztályában történt. A bajok a táncplaccon kezdődtek, amikor a zenekar a korábbi lassú szám után egy gyorsabb üteműbe kezdett. A kis gavallérnak fogalma se volt, hogy rakja egymás után a lábait. Kilépett a ritmusból és mozdulatai önálló életet kezdtek élni, megbomlott a zene és a tánc egysége. Egy pillanat alatt összedőlt a világ.
- Gyere, üljünk le, és folytassuk, ha újra lassú szám következik – biztatta részvéttel a kislány. Helyet foglaltak, ki-ki, a saját asztalánál.
- Elszalasztottam egy lehetőséget - gondolta akkor a fiú, és ugyanerre gondolt, az öregember is, arra a bizonyos teadélutánra emlékezve. Észre se vette, hogy hangosan ismételte meg az ötven évvel korábbi mondatát.
- Mit szalasztottál el? – kérdezte Klári, akinek fogalma se volt, hogy valójában mi járt Péter fejében.
- Á, semmit, csak egy sok évvel ezelőtti összejövetel képe jelent meg előttem.
- Elmeséled?
- Elmesélhetem, de bizonyára te nem találod érdekesnek.
- Azért, vágj csak bele!
- Egy szép napon táncos rendezvényünk volt az általános iskolában. Úgy emlékszem, hogy hetedik osztályosok voltunk – kezdett a történetbe Péter, és részletesen, semmit ki nem hagyva, beszámolt Klárinak arról a bizonyos, elszalasztott alkalomról.
- Az asztalához kellett volna kísérned, és megtalálni a módját, hogy elmond neki, hogy milyen fontos a számodra.
- Elszállt a bátorságom, forgott velem a világ, azt se tudtam, hogy fiú vagyok e, vagy lány.
- Remélem, később felkérted táncolni!
- Nem mertem, beültem egy sarokba, és ott búslakodtam. Azt reméltem, hogy odajön hozzám.
- Ez nagy hiba volt. Egy magára valamit adó lány, abban az időben, biztosan nem kezdeményezett, legfeljebb más módon fejezte ki, ha tetszett neki a fiú. Ezt elszúrtad Péter.
Ez az alkalom valóban nem tér vissza többé, hacsak a sors nem sodor egymás karjaiba benneteket.
- Sajnos, meg sem ismerném! Utoljára 42 éve láttam, bizonyára az évek teljesen megváltoztatták. Talán jobb is így, az emlékeimben mindig az a gyönyörű kékszemű, szőke hajú tünemény marad, amilyen akkoriban volt.
- Ilyen beteljesületlen, plátói szerelemről ez idáig csak regényekben olvastam, és tessék, itt van előttem kibontakozóban egy újabb regény. Ezt a csodálatos love storyt papírra kellene vetned! Nagyon szép a ti történetetek, habár én csak néhány részletet hallottam belőle, de szinte beleképzelem magam a ti igaz mesétekbe. Azt már említetted, hogy soha nem vallottad be a kislánynak, hogy szereted. Nagy butaság volt.
- Igen, az bizony. Egyszer, ugyan leírtam neki levélben, de nem kapta meg a levelet.
- A későbbiekben, ha jól értettem, a középiskolában is folytatódott ez az egyoldalú románc?
- Igen, ott is. Ráadásul nagyon szoros barátságban voltunk. Tudod, a mi négyfős kompániánk, szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Sok időt töltöttünk együtt, de mi fiúk csak sóvárogtunk a nekünk tetsző két lány után. A barátomnak a másik kislány tetszett.
- Ő bátrabb volt nálad? Tudatta a választottjával?
- Köztük már dúlt a szerelem. Ő karakánabb volt nálam.
- Az ő sorsuk hogy alakult?
- Sajnos nem tudom! Utána hamarosan katona lettem, és elkerültem hazulról. Nagyon sajnálom, hogy eltávolodtunk egymástól, és bánt, hogy a mi kis négyesünket szétszakította az élet. Nagyon sokszor eszembe jutnak, főleg Szöszi.
- Így hívtátok?
- Igen. Aranyló hajjal és égszínkék szemekkel, mi más lehetett volna?
- Mi volt a keresztneve?
- Karola. Ugye szép név?
- Igen, szép – felelte Klári, és hosszan nézett maga elé, majd egy gyertyát felemelve, annak a fényében vizsgálgatni kezdte Péter arcát – és rögtön meg is jegyezte: - bocsánat, de úgy láttam, hogy van valami a szakálladon.
Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de beszélgetésük félbeszakadt, mert kintről furcsa neszezés hallatszott a kályha, lobogó lángjától bevilágított helikopterbe. Péter kilesett a résnyíre nyitott ablakon, és a zajok irányába fordította elemlámpáját.
- Farkasok – mondta, és leadott két lövést. Nem célzott, nem lelőni akarta, hanem elriasztani őket. Az ordasok hátrébb húzódtak, majd ismét közelebb merészkedtek. Még kétszer elzavarták a haramiákat, aztán a harmadik esetben már úgy érezték, hogy csak célzott lövésekkel lehet megszabadulni tőlük. Kettő hatalmas állat maradt a hóban, a többi eliszkolt.
- Mi legyen a tetemekkel? – kérdezte Klári.
- Fogalmam sincs, szerintem holnap kitaláljuk. Addig hagyjuk őket! – felelte Péter.
Másnap, amint a későn kelő nap leküldte gyenge sugarait a földre, kinéztek az ablakon, és tekintetük a két lelőtt vadat kereste. Nem találták az állatokat.
- Hová tűnhettek? – tette fel Péter a kérdést.
- Fogalmam sincs – nézett értetlenül Klári. – Menjünk ki és nézzünk körül, rögtön okosabbak leszünk. – A hóban csak vérnyomokat, és farkasok nyomait látták.
- Felfalták őket – tudatosult Péterben.
- Az ám, egy egész falka járt itt.
Leellenőrizték a sátorban lévő ládákat.
- Ide, hálaisten nem merészkedtek be – mondta megkönnyebbülve Klári. Sértetlen volt a sátor ponyvája. Úgy látszik, az ember lakása tabu a számukra. Tisztában voltak vele, hogy ez a helyzet az időjárás még zordabbra fordulásával megváltozhat.
- Ha nem találnak élelmet, megbátorodnak, és akár ránk is támadhatnak, amikor a sátorban tartózkodunk. Kétféle módon tarthatjuk őket távol: nyitott kemencében tüzelünk, minél nagyobb lánggal, vagy egyszerűen lelőjük az ide merészkedő ordasokat – magyarázta Péter.
- Én az előbbit választanám! – szavazott Klári.
- Én is, amíg elegendő lesz a távoltartásukhoz.
- Olyan is előfordulhat, hogy a tűztől nem félnek?
- Nem tudom, de akár az is elképzelhető. A kiéhezett állat cselekedetei kiszámíthatatlanok.
- A nemjóját! – vágta rá az asszony. Péter ránézett, és ismét valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.
Reggeli alatt és után is a vadak esetleges támadásairól, és az ezt kiváltó okokról beszélgettek. Klári felfigyelt Péter egy mondatára, miszerint, „ha nem találnak élelmet, akár őket is megtámadhatják”. Belegondolt, hogy ha a farkasok nem találnak élelmet, akkor bizony nekik se lesz, erre sok esélyük.
- Mi a véleményed, Péter, most még találnánk vadakat, ha kimennénk vadászni?
- Most még, talán igen.
- Ne várjunk holnapig se, lőjünk valamit, vagy fogjunk halat, mert inkább legyen a kamránkban a szükségesnél több élelem, de ne legyünk kiszolgáltatva a szeszélyes időjárásnak.
- Egyetértek! Ha tombolni kezd az igazi alaszkai tél, már semmi kedvünk se lesz kibújni a kályha mellől. Induljunk!
A tó jegén a láncfűrésszel ismét lékeket vágtak, és leengedték horgászzsinórjaikat, majd fogták a puskáikat és bemerészkedtek az erdőbe. Alig mentek néhány métert, amikor észrevették az egyik fa tetején az első fajdot. Klári kapásból leszedte az ágról. Rövid időn belül lőtt még egyet, majd Péter is egyet. Már kifelé tartottak ez erdőből, amikor egy hóbucka mögül felröppent a negyedik. Vesztére, mert Klári puskája azzal is végzett.
-Kettő kakas, kettő tyúk - emelték meg egyenként a tarkatollú szárnyasokat. Visszamentek a tóhoz, és meglepődve vették észre, hogy a lékek helyén már ismét jég van. Szerencsére, még nem túl vastag, de kellett a balta a horgászzsinórok kiszabadításához. Megérte az újbóli vesződség, az öt kivágott nyílásból kettő nagyobb halat emeltek ki.
A vadak és a halak feldolgozása a késő esti órákig tartott. Ekkorra került a kinti hűtőládába a több napra elegendő élelem. Egyúttal leltárt is készítettek a tartalékaikról, amelyből az derült ki, hogy tavaszig biztosított az ellátásuk. Hacsak közbe nem jön valami, ami Alaszkában nagyon könnyen előfordulhat.
Nyugodt, csendes, de nagyon hideg napok következtek. A hó felső rétege annyira csonttá fagyott, hogy a tetején talán még a szarvasok is nyugodtan járkálhattak. A hideg idő nem okozott annyi kellemetlenséget, mint amikor a viharos szél minden irányba hordta a havat. A hideg ellen tudtak melegen öltözködni, nagy hasznát vették a gépen talált irhabundáknak, és a tollkabátoknak. Az utóbbiakat használták szívesebben, mert könnyebb volt bennük mozogni. Még két napig tartott a szélcsendes idő, aztán két hétig havazott és orkánerejű szél süvített. A tüzelőjük rohamosan fogyott. Kénytelenek voltak a kemencét hanyagolni egy időre, ettől kezdve a gépben lévő kályhán főztek. Kényelmetlenebb, de gazdaságosabb megoldás volt. Semmit sem bíztak a véletlenre, óvták, védték értékeiket. A helikopter belső tere azonban túl kicsinynek bizonyult ahhoz, hogy tartósan, lakjanak benne. Kezdték úgy érezni magukat, mint heringek a konzervdobozban. Újra tüzet raktak a kemencében. Már több napja tombolt az alaszkai tél, megviselve a két embert fizikailag is mentálisan is, a fűtött sátorban legalább mozoghattak egy kicsit.
- Te, szereted a telet? – kérdezte az egyik kora estén Péter, Kláritól.
- Igen, az otthoni, mérsékelt, kellemes, hóeséssel tarkított telet nagyon szeretem. És, te?
- Ezzel valahogy én is úgy vagyok. Hulljon a hó, de csak annyira legyen hideg, hogy sétálni lehessen a hóesésben.
- Vagy szánkózni. Gyerekkorom kedves, téli időtöltése volt, ami a bakfis, sőt fiatal felnőtt koromban is folytatódott. A lakóhelyünk közelében volt egy domb, és mi képesek voltunk többször is felcibálni szánkóinkat, hogy leszáguldhassunk a meredek oldalban – mesélte élményeit Klári.
- Nekünk is volt egy dombunk, kissé távolabb a várostól, amit mi hegynek neveztünk. Ez volt a kedvenc találkahelyünk. Ide jártunk tavasszal ibolyázni, télen pedig szánkózni. Itt törött el a kezem, amikor a túl meredek rész felé száguldó Karolát lerántottam a szánkóról. Ő, először nem értette, hogy miért tettem, de amikor belegondolt, hogy mi lett volna, ha nem szakítom meg a rossz irányba tartó útvonalát, köszönetképpen a nyakamba ugrott.
- És, mi történt utána? – hajtotta a kíváncsiság Klárit.
- Felordítottam a fájdalomtól, ő pedig elkísért a rendelő intézetbe.
- Puszit nem kaptál fájdalomdíjként?
- A barátom szerint igen, csak én nem észleltem, mert egyidejűleg vert a víz, miközben vacogtam.
- Biztosan az ijedtségtől. Ilyen és hasonló sérülések nálunk is történtek. Fiatalon az ember vakmerőbb, és nem mindig figyel a veszélyekre – szólalt meg Kláriból a gyógyító ember.
- Igen, ez így van – felelte Péter – erre szokta mondani az egyik tanárom, hogy „aki nem tud biciklizni, az ne üljön motorra se”.
- Úgy látszik, hogy ez a szlogen országosan ismert volt pedagógus körökben.
- Miből gondolod?
- Az én kedves tanáromtól is gyakran lehetett hallani.
- Látod, akkoriban internet se volt, sőt a Tv-ben is csak egy műsor ment, mégis volt információáramlás.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de annak a világnak is megvolt a maga szépsége. Szerényen éltünk, mégis megvolt mindenünk.
- Igen, a mi fiatalkorunkban az emberek jobban tisztelték egymást, pezsgőbb volt a közösségi élet, és úgy gondolom, szép ifjúkort hagytunk magunk mögött. Néha, szeretnék visszaröppenni az időben, úgy negyvenegynéhány évet.
- Bizony, sokszor nagyon jó lenne – helyeselt Klári.
Ültek a sátorban és hallgatták a tűz duruzsoló, pattogó hangját. A kemence ontotta a meleget és a fóliával megerősített duplafalu ponyvaépítmény felvette a harcot a kívülről támadó, vad hideggel szemben. Klári bekapcsolta a cd lejátszóját, és a kicsinyke hangszórókból kellemes zene hallatszott. Magyar és külföldi énekesek dalai váltogatták egymást, napjainkból, a közeli -, és a távolabbi múltból. Közben beszélgettek. Bármiről is esett szó, előbb-útóbb nosztalgiázás lett a vége. Lassacskán vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt, egyre jobban izzott körülöttük a levegő, amit talán nem a tűzhely melege okozott. Pétert teljesen megbabonázták a gyönyörű kék szemek és a kedves, jóságot tükröző arc.
-Mi történt velem? – kérdezte magától. - Ebben az idős korban, a hatodik X-en túl, nem lehetek szerelmes! Ez bűn! Ilyen nem fordulhat elő. Csak észre ne vegye rajtam Klári, mert akkor lehet, hogy megharagszik rám, és elveszíthetem a barátságát. – Ezen tépelődött, amikor a zene táncritmusra váltott. Keringő hangja áradt a készülékből. Klári felállt, kézen fogta a férfit, és a fülébe súgta:
- Gyere, táncoljunk! Mutasd meg, hogy mi maradt meg a múltkor tanultakból! – Kisebb áramütést érzett, amint kezük összeért. A sátor halvány fényében is látszott, hogy elpirult. A keringőt egy lassú követte. Olyan helyben topogós, inkább csak az összeölelkezésre, mint a táncra kitalált szám. – Most, hogyan tovább? – nézett az asszonyra, aki megérthette a férfi gondolatát, és ismét átvette az irányítást. Erősebben magához ölelte a megszeppent embert, és a lassú ütemre igyekezett hangolni. Összetalálkozott a tekintetük, és Péter ettől kezdve nem volt képes kordában tartani az érzéseit. A cselekedeteit nem ő maga irányította, hanem valami megmagyarázhatatlan erő. A két arc először csak összeért, majd egymásba olvadt. Maga sem értette, honnan vette a bátorságot, halkan, kissé bizonytalanul megszólalt:
- Azt hiszem, hogy megszerettelek. – Közben forgott vele a világ, és ő lebegett a valóság és az álom közötti végtelen térben. Attól tartott, hogy a vallomásával elveszít egy barátot. Mi lesz, ha tolakodásnak veszi az asszony a hirtelen jött bejelentését?
Klári szó nélkül nézte a kisdiákként viselkedő öregembert és válasz helyett egy nagy puszit nyomott az egyik, majd a másik orcájára. Ismét összeértek az arcok és úgy tűnt, mintha így is akarnának maradni az idők végezetéig.
- Most, vagy soha! - bíztatta magát Péter - és minden bátorságát összeszedve egyszer csak ajkuk egymásra talált. A lemezről Toldy Mária, Más ez a szerelem című dala szólt.
- Nekem úgy tűnik, hogy ez a későnek tűnő, hattyúdalnak is titulált szerelem pontosan olyan, mint amilyen a mi tini korunkban volt. Őszinte, szívből jövő. Bocsáss meg Péter, de nekem a gyerekkori barátomat juttatja eszembe. Igaz, vele csak egy pusziig jutottunk, de nekem az a puszi nagyon sokat jelentett. Az a kis visszahúzódó gyerek pedig – anélkül, hogy az elmúlt évtizedekben bármikor találkoztunk volna -, végigkísérte az életemet. Gyakran jut eszembe, mind a mai napig.
- Szeretted?
- Azt hiszem igen.
- Csak azt hiszed?
- Na, jó szerettem, és ez az érzés nem változott az idő múlásával, és a mi kibontakozni látszó kapcsolatunk se fog változtatni rajta. Nekem Peti marad életem végéig az igazi.
- Druszák is vagyunk a szíved választottjával?
- Te Péter vagy, ő pedig nekem mindvégig Peti marad.
- Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy velem. Te már tudsz az én Karolámról, az én beteljesületlen szerelmemről.
- Igen, meséltél róla. Semmi esély sincs, hogy találkozzatok?
- Ha hazamegyünk, kutassuk fel elveszett barátainkat. Ketten könnyebben megoldjuk, mint külön-külön.
- De te Győrben laksz, én pedig Szegeden.
- Rossz gondolat lenne, ha azt kérném tőled, hogy költözz hozzám?
- Nem túl gyors ez a tempó, Péter?
- Nem! Egy tüneményt már elszalasztottam, téged már nem szeretnélek elveszíteni!
- Hajlandó lennél miattam Szegedre költözni? – tudakolta Klári, de Péter visszakérdezett:
- És, te hajlandó lennél hozzám jönni?
- Úgy érted, hogy Győrbe?
- Úgy is.
- És még hogy érted?
- Úgy értem, hogy hozzám, feleségül.
- Erre csak az idő adhat választ. Még alig több mint két hónapja ismerjük egymást. Még sok minden megtörténhet. Ki is ábrándulhatsz belőlem, és rajtam kívül más is beléphet az életedbe – fejtegette a mosolygós szemű asszony.
- Más már nem léphet az életembe – jelentette ki magabiztosan Péter.
- Összetalálkozhatsz Karolával is, és máris megváltozhat az elképzelésed.
- Karola, azóta biztosan férjhez ment és boldog családi életet él, már lehet, hogy nagymama.
Ettől a naptól nagyobb értelmet kapott az életük. Péterrel madarat lehetett volna fogatni, hosszú évtizedek óta nem érezte ennyire szeretettnek magát.
Dudás Károly
...folytatása következik...
Fotó: Marika Halmos. Alaszka, Twin lakes