Tetoválás a vállon 7. fejezet

7. A tél fogságában

Jack nehezen viselte a megpróbáltatásokat. Élelme elfogyott, és elpártolt tőle a vadász -, és a halászszerencse. A nagy hideg és gyakori szélviharok megnehezítették az életét. A vadak rejtekhelyeikre húzódtak vissza. Kínozta, és depresszióssá tette az éhség, a szinte folyamatos szürkeség, és a gyakori sötét. Napok óta egy falatot sem evett, várta, hogy valamelyest jobbra fordul az idő, és vadászni indulhat. Végre csitult a szélvihar, és a nagy hóban, a nyakába vette a körülötte lévő világot. A patak csonttá fagyott jegén nagy keservesen tudott csak léket vágni. Fejszéjének éle teljesen kicsorbult, mire elérte a vizet. Leengedte a több horogtűvel felszerelt horgászzsinórját, várt egy ideig, majd kihúzta a damilt. Egy kisebb hal akadt fenn a horgon. Újabb csalikat tett a horogtűre és ismét lelógatta a dermesztően fagyos vízbe. Közben a lék mellett folyamatosan rakta a tüzet, így akadályozva meg, hogy idő előtt bezáródjon a kivágott nyílás.

 Miközben várta a következő kapást, kibelezte és lepikkelyezte a halat, de mivel maradék sóját a kunyhóban hagyta, anélkül kellett megsütnie. Az elfogyasztott fehérjétől jobb kedve támadt, és úgy érezte, hogy az ereje is kezd visszatérni. Bizakodva kezdte kihúzni a zsinórt a vízből. Azonnal érezte, hogy kapás van, és sokkal nehezebbnek tűnt, mint az előző fogása.

- Úristen mi ez? – kiáltott fel, amikor a két egykilós halon kívül, valami mást is kiemelt a patakból. Ekkor már felismerte a horgászzsinórba gabalyodó termetes hódot. Még élt, és minden erejével azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát fogságából. Jack, tőrével végzett a kövér állattal. 15 kilósra becsülte a súlyát. Fóliazsákba került a halak mellé.

- Mit tegyek? - tanakodott a fiatalember –, haza induljak, hogy minél előbb süthessek ebből a finom pecsenyéből, vagy folytassam a halászást, miközben megsütöm az egyik halat, amíg újabb kapásra várok? Az utóbbi mellett döntött. Kár lett volna nem kihasználni a nehezen kivágott léket. A tűzre pedig csak néhány ágat kellett dobni, és már sülhet is a hal. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy sótlan ételt egyen. Most, hogy a körülmények rákényszerítették, ízletesnek találta. Úgy látszik, az éhség átalakítja az ember ízlelését is.

Az egyik hal felét megette, a maradékot egy zacskóba csomagolva, a hátizsákjába tette. A horgok ezúttal tovább voltak a vízben, amelynek meg is lett az eredménye. Kettő nagyobb és egy kisebb hal akadt horogra.

Egyre közeledő farkasüvöltések hallatszottak ez erdő felől. Egyre fokozódó rémület lett úrrá rajta. Belerakta újabb zsákmányát is a fóliazsákba, és szánkója elejét kunyhója irányába fordította. A házikó biztonságos falai védelmében hallgatta a farkasok erősödő vonyítását. Tisztában volt vele, hogy nem tudják bántani, ameddig nem mozdul ki hajlékából, de mi lesz, ha lesben állnak, és rátámadnak, ha kénytelen lesz kimenni? Egyet, kettőt le tudna lőni belőlük, a többi pedig őt falná fel.

 – Legalább közelebb jönnének, hogy egyenként leszedhessem őket! - gondolta, és hamarosan rájött, hogyan csalogathatná őket lőtávolon belül. – A hal és a hód eldobandó részeit kiviszem, és leteszem a hóra, úgy, hogy jó célpontot nyújtsanak az ablakból.

Először a hód belső részeiből vitt ki valamennyit. Még le se tette, máris elkezdtek közelíteni a haramiák. Besietett a házba, és az ablakból célba vette az egyiket. Azonnal kimúlt, majd az újabb lövéssel még egyet leterített. A többi, legalább hat állat, elmenekült. Jack a puska távcsövén keresztül látta, hogy a csalinak kitett belsőségeket felfalták. A két elejtett vadat, amint a falka biztonságos távolságba ért, egyenként bevonszolta a kunyhója elé, ahol amilyen gyorsan csak tudta, megnyúzta mindkettőt. Az irha nélküli tetemeket pedig a szánkóval kihúzta arra a helyre, ahová korábban a hód és a halak belsőségeit is rakta. Visszasietett a házba, és az ablakból figyelt. Nem kellett sokáig várni, az éhes vadállatok egykettőre a megnyúzott társaikat lakmározták. Egyet zabálás közben terített le, egyet pedig már menekülés közben. Négynek sikerült eliszkolni.

- Fogynak a bestiák – nyugtázta elégedetten. Tudta, hogy vissza fognak jönni, hogy a maradékot is felfalják. Jack azon gondolkodott, hogy vajon a bundájukban hagyott társaikat is megeszik-e, vagy csak a megnyúzottakat. Bizony, felfalták a fajtájukat is, szőröstől, bőröstől. Megvárta, amíg a négy rabló telezabálja magát, és ismét lelőtt kettőt. Abban reménykedett, hogy a megmaradt kettő, eltakarodik a közeléből. Ha mégse, ezek ellen már könnyebben felveszi a harcot. Reggelre egyetlen cafat, egyetlen bőrdarab sem volt a havon. A farkasok eltűntek. Visszahúzódhattak az erdőbe.

A megnyúzott ordasok bundáját Jack gondosan megtisztította a húscafatoktól és a hártyától. Néhány napos szárítást követően egyszerű, ujjatlan poncho, készült belőlük, melynek magára öltésével kímélni tudta egyetlen, meleg tollkabátját. Az erős ordas bunda védte viselőjét széltől, és a csontig hatoló hidegtől, csapadéktól. Késztetést érzett, hogy kipróbálja új ruhadarabját. Nem is késlekedett, felöltözött és megközelítette a kunyhójától kissé távolabb lévő dombokat. Arcát meleg gyapjúsállal védte a hasító hideg ellen. A rajta lévő ruházatban nem igen érezte a közel - 40 Celsius fokot. Kezére a gyapjúkesztyű fölé irhakesztyűt húzott. Csizmás lábait medvebőrökbe bugyolálta. Vastag sapkája ki se látszott a tollkabát meleg kapucnija alól. A poncho jól vizsgázott. Ezután, néha még a zordabb időben is kimerészkedett a házikóból. Úgy érezte, hogy jót tesz neki a mozgás, és a napjai is könnyebben teltek.

Elmúlt december is, és a január utolsó napjaiban soha nem érzett megpróbáltatások vártak rá. Már, több mint egy hete, hogy az összes élelme elfogyott. Elkerülték a vadak, halat sem sikerült fognia. Szenvedett az éhségtől. Nagy fáradtságot érzett. Összeszedte maradék erejét és kibotorkált az erdőhöz, ami néhány száz méterre van a faháztól, de neki kilométereknek tűnt. Elért az első fáig, leroskadt a hóba és nekidőlt a fatörzsnek. A szeme először csak káprázott, majd egyre jobban sötétedett előtte a világ. Arcát megdörzsölte egy kis finomabb hóval, és a látása kezdett visszatérni.

- Nem elaludni, felállni és járkálni! – mondogatta magában. Összeszedte az erejét és tovább indult. A feje fölött reccsent egy ág. Felnézett, és mókusokat látott a behavazott, haragoszöld fenyő tetején. Az egyiket lelőtte, a többi eltűnt a szeme elől.

Először arra gondolt, hogy ezen a helyen megnyúzza és megsüti. Aztán a farkasoktól rettegve, okosabbnak tartotta inkább hazavinni, és ott elkészíteni, bármilyen nehezére is esett azt a pár száz métert megtenni. Szédelegve ért a kunyhóhoz. A kályhában még égett a tűz, csak táplálni kellett. Úgy döntött, hogy eldarabolja a közel félkilós állatot, és fazékban megfőzi. Nem győzte kivárni, amíg megpuhul a hús, az egyik combot félig főtt állapotban vette ki az edényből. Rágósnak találta, de megette. Valamennyire csökkentette kínzó éhségét.

Végre levehette a tűzről a fazekat és a már megfőtt húst is megette. Kilesett az ablakon, és valami arra késztette, hogy folytassa a megkezdett vadászatot. Ne késlekedjen, hanem térjen vissza, most azonnal arra a helyre, ahol a mókust lőtte. Kicsit könnyebbnek érezte magát az elfogyasztott ételtől, és mintha a kedve is kezdett volna visszatérni. Nemsokára a fenyők között figyelte az erdei hangokat, de nem ütötte meg a fülét olyan nesz, amire érdemes lett volna felkapni a fejét. Az erdő melletti nagy tisztásról, a dombok felől, ellenben furcsa zajok hallatszottak.

- Mi lehet ez? – fülelt a ropogó, dohogó hangok irányába. Távcsövével végigpásztázta az egész területet, de nem látott semmi különöset. Hamar rájött, hogy a nem több mint 300 méterre lévő domb mögül jött a zaj. Meglepő gyorsasággal ért fel a tetejére, ahol már kúszva közlekedett, nehogy felfedje magát. A tetőről lepillantva a lankás másik oldalon, egy karibu csordát látott. Legalább húsz, jól fejlett példányt. Kinézett egyet a sokadalomból, és lőtt. A szarvas megtántorodott, majd futásnak eredt. A második lövés megállította. A csorda elszaladt, hátrahagyva a szerencsétlenül járt bikát.

- Megvan vagy 150 kiló. Ekkora súlyt nem tudok felrakni a szánkóra, talán el se bírná ez a hevenyészve összeállított tákolmány – állapította meg Jack. Ott a helyszínen kizsigerelte és megnyúzta a rénszarvast. A húsát műanyagzsákokba rakta, a bőrével együtt felkötötte a szánkóra, és elindult a rakománnyal a menedéke felé. Szerette volna, ha a farkasok nem szereznek tudomást a vadászról és az elejtett vadról, de a dolgok másként alakultak.

Észrevették a szánkót húzó embert és üldözőbe vették. Egyre fogyott a távolság, talán 200 méterre lehetett az elől loholó ragadozótól, amikor leadta az első lövést. Arra számított, hogy a többi vad falni kezdi lelőtt társukat, de tévedett. Jobban irritálta szaglószervűket a szarvashús bódító illata. Már majdnem beérték, amikor Jack megtalálta a megoldás kulcsát. Kibontotta az egyik zsákot és az apróbb húsokból szanaszét dobált néhány darabot. Az ördögfajzatok ettől kezdve csak ezzel foglalkoztak. Hatalmas harc kezdődött köztük a koncért. Morogtak, vicsorítottak, acsarkodtak, közben egymás elől igyekeztek elszedni a könnyen jött zsákmányt. Amire felzabálták az eléjük szórt húst, Jack már a többivel a kunyhóban volt. Az élelem nagy része épségben haza ért, az értéktelenebbjét áldozta csak fel. A farkasok, amint eltakarították az utolsó húsdarabot is, maguk is eltakarodtak. Úgy látszik rájöttek, hogy a házhoz nem kell közelebb menniük, mert az ablakból ismét megritkítják a soraikat.

Jack, még ezen az estén megsütött egy jókora darabot a friss húsból, és végre, sok idő óta először, jóllakottan hajtotta álomra a fejét.

Korán felébredt, mert nem hagyták nyugodni a gondolatai. Azon töprengett, hogyan kellene hidegen tartani az élelmét, hogy azt ne kelljen felvinni a padlásra. Megfájdult a feje, amire rájött a megoldásra.

Jégszekrényt kell csinálnom! – határozta el. – Valami hasonlót, mint amilyenek az elektromos hűtőszekrény megjelenése előtt voltak. Fából összeállított egy nagyméretű ládát. Nem zavarta, hogy rések vannak az alján, oldalán, vagy a levehető tetején, mert fóliával úgyis teljesen kibéleli.

Hogy lesz a ládából jégszekrény? Először is jeget rak bele, és arra a húst. A fólia nem hagyja kifolyni a megolvadó és vízzé vált jeget. Ahhoz, hogy ne érje a külső meleg, ráteríti a hatalmas medvebőrt. Természetesen nem a patakról nyert jégtömböket használja fel, hanem a megfagyott havat, amelyért csak ki kell lépni a ház ajtaján.

A három hónapos folyamatos hajsza, és a gyakori éhezés után végre szanatóriumban érezhette magát. Biztonságos, kényelmes házikóban lakott, mellette duruzsolt a kályha, és végre minden nap jóllakhatott. Pillanatnyilag a legnagyobb gondot a hűtőládája elhelyezése okozta, amelyhez kicsit át kellett rendeznie lakását. Arrébb kellett húzni a helyiség közepén álló asztalt, hogy régi módi frizsidere elférjen. Meglepődött az asztal nagy súlya miatt. Bele kellett kapaszkodni, hogy új helyére kerüljön. Megemelte a régi bútordarabot, és az asztal lapja elvált az alsó résztől. Azonnal kiderült, mitől volt olyan nehéz. A lap alatt egy nagy rejtekhely volt, ahol egy dobozban egy kiló sót, egy kiló kockacukrot, eredeti csomagolásban ételízesítőt, egy tubus fokhagyma krémet, és egy tubus vöröshagyma krémet talált. Előkerült három darab szappan is, valamint néhány könyv, kettő nagyalakú spirálfüzet, és több golyóstoll. A könyvek között akadt néhány regény Nora Robertstől, és más amerikai íróktól. Volt még a fiókban egy Alaszkáról szóló tájékoztató, és egy képes útmutató a vadonban élők számára. Ennek a könyvnek a legelső oldalán, a cím alatt, tollal készült beírást vett észre.

- Nocsak! – vette kezébe, és elolvasta a tollal írt szöveget, amiből kiderült, hogy kinek a kunyhóját bitorolja.

- Mától olvasni fogok – határozta el, és máris belemélyedt az egyik regénybe, ami arra is jó volt, hogy elterelje figyelmét. A hosszú estéken, de még sokszor napközben is, folyton Tom és a két öreg járt az eszében. Alig várta, hogy javuljon az idő, és tovább tudjon menni, és segítséget hívhasson kiszabadításukhoz.

Dudás Károly

...folytatása következik...

Fotó: Marika Halmos. Alaszka, Denali nemzeti park.