Vadorzó

A kapitányság ügyeletén egész nap szünet nélkül csengett a telefon. Tombolt a nyár, a hetvenes évekre jellemző forró nyár, a kis üdülőváros végeire ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát. A Balaton vize pedig már majdnem kiloccsant a sok vendégtől.

János nem is tudott elmenni szó nélkül a kialakult „helyzet” mellett és miközben teljesen ráizzadt a szolgálati Lada kormányára, halkan megjegyezte:

-Még szerencse, hogy a tó túlsó oldalán is ilyen nagy a tömeg, máskülönben a sok ember súlya alatt elbillenne ez a szegény Balaton. János a javakorabeli főtörzsőrmester járőrtársával, Kálmánnal a kis város egyik körzetében teljesített gépkocsizó járőr szolgálatot.

Kálmán az újdonsült zászlós a járőrvezető, de mindenben hallgat a főtörzsőrmesterre, akitől megtanulta a rendőri munka alapjait, őt tanítómestereként tiszteli, amelyet úton-útfélen hangoztat is:

-Szerencsés ember, akinek ilyen mestere volt, mint amilyen János. Ismereteiből, amit csak tudott átadott Kálmánnak, aki igyekezett minél többet elsajátítani ebből az eléggé elvont „tudományból”. Számos komoly, sok esetben veszélyes faladatot oldottak már meg együtt, amelyről otthon és az ismerősök körében soha nem beszéltek. Egyikük sem volt dicsekvős fajta, az izgalmas, sikerrel végződő intézkedéseket úgysem hinné el senki, a rosszul végződőket pedig halálos vétek lenne elmesélni. Pedig volt jócskán: ebből is és abból is.

Ezen a forró nyári napon is kijutott a két rendőrnek a jóból és a rosszból egyaránt, de ma csak a színesebbekre emlékezzünk!

A kisváros egyik külső vasútállomása előtt a két rendőr egy nagyobb csoportot vett észre, már messziről látszott, hogy valaki árusit, valamit. Kicsit távolabb megálltak és gyalogosan közelítették meg az állomás peronját, ahol egy alkudozás kellős közepébe csöppentek. Egy borostás képű, keménykalapot, felül szmokingot, csokornyakkendőt, de alul tarka-barka Bermudanadrágot viselő férfi ült az egyik padon, mellette kettő nagyobb méretű nylon zacskó, amelyek félig voltak töltve vízzel, és a vízben nagyon apró halak ficánkoltak. Mindegyik zacskóban volt 1 – 2 darab színes díszhal, de a többi, szép számmal, apró küsz, amelyeket ezüstös színükről és jellegzetes formájukról már messziről fel lehetett ismerni. A fiatal zászlós még soha nem látta ezt az embert, ezért igazoltatni akarta, de a rutinos főtörzsőrmester leintette:

-Hagyd csak, ez a figura alapjában véve jó ember, a légynek sem árt, hóbortos viselkedésével, furcsa – néha nagyon is kirívó – öltözködésével talán még a város képéhez is hozzátartozik.

-Ő a vadorzó. Mindenki csak így hívja, a rendes nevét talán csak mi tudjuk a környéken. A peronra fellépő rendőröket Vadorzó már messziről üdvözölte:

-Alázatos tiszteletem a perzekutor uraknak. –és mintha ott se lenne a két rendőr tovább folytatta ügyesen felépített tevékenységét, ami a következőkből állt: a két zacskó közé a peron betonjára volt lehelyezve egy nagy „A” betűformára kinyitott keménypapír, amelyre több nyelven, jól láthatóan az alábbi szöveget írták: 1 db. színes díszhal 100 Ft, 1 db. ezüstszínű díszhal 10 Ft.

A sokadalomból az egyik hölgy felteszi Vadorzónak azt az értelmetlen kérdést, hogy:

- Mitől díszhal az a kis szürke színű halacska, amiből a Balatonban nagyon sok úszkál?

Vadorzó válasza azonnal kész volt, amitől a hölgy is teljesen „kész lett”:

- Csókolom a pici kis finom kezecskéit, ezek nem szabvány halak, ezek, a kis élőlények egy bizonyos életkor betöltése után, kb. 2 hét múlva színesednek meg. Bizonyára ismeri a nagyságos asszony a fotoszintézis fogalmát, így tetszik tudni, hogy a nap sugarainak segítségével a későbbiekben bekövetkezik az élő szervezetek színesedése.

- Igen, a növényeknél,- felelte a hölgy, de a halárus tovább folytatta:

- Hát akkor miért fekete a néger, és mitől sárga a kínai?

- Na jól van, meggyőzött- mondta a nő- kérek három darabot az ezüstszínűből.

- Göngyöleggel vagy a’ nélkül? – kérdezte a mondvacsinált halbiológus, - ugyanis a kis csomagoló zacskó darabja 5 forint. Az üzlet megköttetett. János elmosolyodott és Kálmánhoz fordulva, a következőt kérdezte:

- Fellendítsük ennek a szegény embernek az üzletét?

- Hogyan?- kérdezett vissza a zászlós?

- Akkor most figyelj, - és János odament Vadorzóhoz és jó hangosan, hogy a többiek is hallják, a következőket mondta neki:

-A múltkor vett a feleségem magánál kis, ezüstszínű halakat, de nem két hét alatt színesedtek meg, hanem már 10 nap alatt. Mi ennek az oka?

-Talán ezek öregebb halak voltak, a szállító korosabbakat hozott a múltkori nagy szállítmánnyal. A másfél mázsában előfordulhat, hogy nem egyszerre keltek ki a csöppségek.

A két rendőr, mint aki jól végezte a dolgát, elköszönt Vadorzótól, a peron végétől visszapillantva még látták, hogy a vagány, egykori lecsúszott erdész alig győzi csomagolni a „göngyölegbe” a kifakult ezüstszínű, apró balatoni küszöket, a fotoszintézisben bízó, jobbára külföldi turistáknak.

-Ezt a kis szabálytalanságot talán megengedhetjük magunknak,- mondta János, és megegyeztek, hogy a dologról mélyen hallgatnak, ha kell az idők végezetéig is.

Egy kérdés azonban itt maradt megválaszolatlanul, - ki is ez a Vadorzó, amelyre a választ János adta meg Kálmánnak:

- Vadorzó rendes neve: K.J., aki valamikor erdészként dolgozott, de valami kettétörte a karrierjét. Sok történet forog közszájon, de ezek nagy része erősen eltúlzott, tudod, a nép mindig szeret hozzátenni a dolgokhoz, mindig kicsit jobban fog az olyan ecset, amely beszínezi a hasonló emberek történeteit. Persze, ha belegondolok, annyira nem is kell festegetni, hiszen ezek a mókák, amiket ez a derék gyerek véghezvitt, már így is magukon viselik a 12-es paletta összes színét, azok árnyalataival együtt.

- Egyszer elhíresztelte, hogy piranha van a horgász tóban, ahonnan a horgászok elpártoltak és egyre többen látogatták a másik – az addig kevésbé látogatott –tavat, amelyik mellesleg az egyik ismerőséé.

Volt egy eset, amikor az egyik Balaton parti település hajóállomásánál átvett megőrzésre több kerékpárt azoktól, akik hajóval mentek át a túlsó partra és a kerékpárokat arra az időre bérbe adta. Akkor történt meg a baj, amikor az egyik bicikli tulajdonosa előbb érkezett vissza járművéért.

Egy ködös téli reggelen meghallotta a vadászok puskaropogását a befagyott Balaton partján és azokat megelőzve, a kutyájával összeszedette a lelőtt vadlibákat, de ugyanezt megtette néhány vadkacsa vadászat során is. Könnyedén megtehette, hiszen korábban elismert erdész és vadász volt. Elrejtőzött a tó nádasaiban vagy a parti dzsindzsásban és a bokrok mögött, a kutyájával pedig - amely kiképzett vadász vizsla volt, és szinte olvasott a gazdi gondolataiban - begyűjtette a földre huppant szárnyasokat. Ilyenkor a vadászok a sikertelenségüket kopóik számlájára írták. Sokszor annyi vadat gyűjtött össze, hogy még eladni is tudott belőle, a „bevételből” pedig néhány dolgot meg tudott venni a boltban. Volt olyan eset, hogy a hajnali vadliba vadászat közelében lapított és a földre lehuppant libát elvitte magával. Az arra közlekedő autót megállította, és a frissen lelőtt állatot eladta a sofőrnek, mondván, hogy a vadászoktól kapta, mivel hajtó volt a vadliba vadászaton.

Általában nem italra költötte a pénzét, arra nem volt gondja, mert a jó emberek mindig fizettek neki a kricsniben. Állandó vendége volt a Restinek, ahol kártyatrükkökkel szórakoztatta az oda betérőket. A dolog vége pedig mindig az volt, hogy némi „pénzmaghoz” jutott, azaz manihoz, ahogy ő magyaros angolságával nevezte a pénzt.

Vadorzó nagyon szeretett mindenféle maskarába beöltözni és így sétálni emberek között. Vett már magára menyasszonyi ruhát, katonatiszti egyenruhát, öltözött már be bohócnak is. Akkor fázott rá, amikor lila-fehér mezben beült az egyik stadionban a fradi szurkolók közé. A

„B” szektor fradistái nem verték meg, de leszaggatták róla a nekik nem tetsző színösszeállításokat, egy szál semmiben, szó szerint lapulevél takarásában tudott kikecmeregni az emberek gyűrűjéből.

Egyszer, egy több nyelven beszélő haverjával az egyik Balaton parti kempingben idegenvezetőnek adta ki magát és a külföldi turistáknak bemutatta – persze jó német márkáért – a tó felett késő este átívelő Aranyhidat. Szabályos előadást tartott erről a szép égi jelenségről. Az előadást több magyar turista is végighallgatta, és nem tűnt fel senkinek, hogy a szöveg erősen nélkülözi a valódi ismereteket, de annyira meggyőző és élvezetes volt az előadás, hogy a taps mellett sok-sok üveg itallal, és akkor még csak valutáért megvehető szuvenírrel jutalmazták.

Egy másik kempingben szabályos hirdetést tettek közzé – az erre alkalmas helyeken – és néhány kempingben dolgozó egyetemista és középiskolás segítségével műsort szerveztek a nyaraló – főleg külföldi – vendégeknek. Az előadás tárgya: egy lánykérés bemutatása volt. Mondani sem kell, hogy ő öltözött be menyasszonynak, a szintén nagy mókamester haverja pedig a vőlegényt alakította. A környék néhány csöveséből választották ki a többi szereplőt is. A műsor nagyon jó sikerült. Néhány napra való élelem és ital ismét összejött Jenő barátunknak.

Előfordult - ami nem volt rá jellemző, – hogy megleckéztette a rendőröket is. Ez akkor fordult elő, ha valamelyik új felszerelő, vagy ügybuzgó vidéki rendőr, aki nem ismerte, okoskodott vele. Ilyenkor sem pimaszkodott a vele intézkedőkkel, csak halkan annyit jegyzett meg:

- Fehér ember és a vadorzó nem felejt,- és bosszút állt, persze a maga jópofa módján, ügyelve arra, hogy az emberi méltóságon és az egyenruhán azért olyan nagy folt ne essen. Az egyik ilyen eset úgy történt, hogy duzzogott néhány pökhendi rendőrre és szabályosan hülyét csinált belőlük. Télen történt, hatalmas hó esett, a nyaralóövezetben minden hófehér volt. A két járőr egykedvűen rótta a kihalt nyaralók között az utat. Egyszer csak észlelték, hogy az egyik kis ház bejáratáig lábnyomok vezetnek, amelyek tócsa formájában folytatódnak az előszobában. A rendőrök óvatosan közelítették meg a bejáratot, vigyázva, nehogy a hóban lévő lábnyomokat megrongálják. Bementek a háromhelyiséges kis épületbe, de ott senkit sem találtak. Az előszobából lehetett feljutni a padlásra, oda is felmentek, mindent átvizsgáltak, de senkit nem találtak. Lábnyomok a nyaralóból kifelé nem vezettek, csak befelé. Akkor hová tűnt a „behatoló”?

-Valahogyan ki kellett neki jutni, ha egyszer ide bejött, de nem látszik, hogy kiment volna, - tanácstalankodott a két fakabát.

- Biztosan a befelé mutató nyomokba lépett bele kifelé menet, - gondolta megoldottnak a rejtélyt az egyik zsaru.

-Ez nem lehet, mert olyan pontosan nem tud a nyomokba belelépni, hogy a korábbi nyom ne sérülne meg. Tanakodtak, törték a fejüket, annyira gondolkodtak ezen a nagy „rébuszon”, hogy az egyik rendőrnek erősen fájni kezdett a feje. Elindultak a gyógyszertár irányába, hogy fájdalomcsillapítót vegyenek. Utána beugrottak pihenőre a kapitányságra, ahol elmesélték a többi szürke ruhásnak a nyaralónál történteket, de a kérdőjel ott maradt a mondat végén. Mit volt mit tenni, a parancsnok is kiment a járőrökkel a helyszínre. Megnézte a nyomokat és elnevette magát:

-Tudom a megfejtést, és azt is tudom, hogy ki tette, - mondta,- de inkább kérdezzük meg őt magát. Menjenek ki a vasútállomásra, ott a jegypénztár melletti padon alszik egy borostás képű, katonatiszti köpenyt viselő férfi. Nézzék meg a cipője talpát, és ha megegyezik a hóban találtakkal, akkor állítsák elő ezt a jóembert!

-A rendőrök hamarosan jöttek is vissza az előállított személlyel, aki nem volt más, mint Vadorzó, azaz polgári nevén K.Jenő. Békésen jött a járőrökkel, de amikor az épületbe értek vele, és nem az előállító helyiség irányába vitték, hanem a parancsnoki irodába, kissé meglepetten méltatlankodott:

-Most meg hová a francba visztek, már a múltkor is megmondtam, hogy nem akarok rendőrnek jelentkezni,- közben nagyot nevetett. Nyílott az iroda ajtaja, kilépett a parancsnok, kezet nyújtott Vadorzónak, beinvitálta, hellyel kínálta, majd kávéval. Jenő felhörpintette a fekete löttyöt, letelepedett az egyik fotelba, majd megszólalt:

-Ha netán valami kajátok lenne, meg egy kis pia, két napja nem ettem, nem ittam. Smucikok ezek a gazdagok, nem hagynak semmi flamót a nyaralóikban. – A parancsnok a hazulról hozott két szendvicsét letette az éhes ember elé az asztalra és a gépíró kislány teát hozott be. Vadorzó rekordidő alatt tolta be a kolbászos zsömléket, majd felhörpintette a kancsó teát, de nem állhatta meg szó nélkül:

-Egyre lejjebb süllyedek, már a teát is megiszom.

Jenő rápillantott a parancsnokra, és mielőtt az bármilyen kérdést is feltett volna, elkezdett mesélni. Elmondta, hogy merre járt az elmúlt napokban, gondosan kihangsúlyozva, hogy csak egy nyaralóba ment be, és napokig ott tartózkodott.

-Tehát, amikor bementél ebbe a nyaralóba, ha jól sejtem, akkor még nem esett a hó.

-Úgy van, felelte.

-Aztán amikor leesett a hó, egy darabig bent voltál még az épületben, és amikor elfogyott a tulajdonos által a hűtőben hagyott kaja, pia, akkor eljöttél onnan.

-Jól megszívattam az embereidet, képzelem mit törhették a fejüket, hogy befelé vezetnek a nyomok, kifelé nem, és nincs senki a nyaralóban. Annyi eszük biztosan nem volt, hogy rájöjjenek, hogy rajtam rükverc is van. Ugye nem tartotok bent a foxiban? – kérdezte, de olyan arckifejezéssel, amiről bárki észreveheti, hogy pontosan az ellenkezőjét szeretné.

-Jenőkém, ezt sajnos most nem úszod meg, márciusig biztosan bent leszel, ha még valami sarat találnak a nyomozók.

Általában úgy intézte a dolgait, hogy a téli hónapokat „bent” töltse. A tél beköszönte előtt elkövetett valami szabálysértést és máris egy kis időre tető került a feje fölé. Aztán jött a másik balhé, ismét „beutatják” de tavasszal már ismét az utca lakója volt és élte a hajléktalanok életét, de a maga módján szórakoztatta az embereket. Az egyik télen én hoztam be, magánlaksértés miatt. A nyaralóövezetben járőröztünk, amikor észrevettük, hogy az egyik épület ajtaja nincs bezárva. Óvatosan bekémleltünk a házba, ahol senkit nem láttunk, semmi gyanúsat nem találtunk. Amikor már kifelé jöttünk megszólal egy hang a hátunk mögött:

-Mi van zsernyákok, köszönés nélkül jöttök be, köszönés nélkül mentek ki, mi ez a modortalanság?

-Elhiheted, hogy pillanatokra megállt a szívverésem. Körbevilágítottunk a helyiségben, de ott ember sehol nem látszott, egészen addig, amíg a bevetett ágy meg nem mozdult, amelyből felült egy férfialak. Hát ő volt a Vadorzó. Azért játszotta le az egészet, hogy a téli ellátása biztosítva legyen. Gyakran mondta a következőket:

-Nagyobb úr vagyok a rendőröknél, hiszen ők főznek, mosnak rám, takarítanak utánam, vigyáznak rám, fűtött „szobában” alszom, ők pedig áznak, fáznak, veszélynek vannak kitéve nap, mint nap. Nagyon igazságtalan ez az élet!

A sors kegyetlen iróniája, hogy történetünk után jóval később mégis csak egy fagyos téli éjszakán, kint a szabad ég alatt halt meg Vadorzó, rendes nevén KJ, a vagány csavargó, az állását és hivatását vesztett erdész.

Talán hazánk legismertebb zenekara - az Edda együttes – „Ember az utcán” című dalában a mi Jenő barátunkról énekel? Higgyünk benne, hogy igen!

Dudás Károly