Dr. Dudás Károly: Vége van az összes gyakorlatnak
- Minden jó, ha jó a vége, - gondolta a buszra fellépve Ludas, akinek katonakönyvében a még meg sem száradt kék tinta hirdette országnak, világnak ezt a szemet gyönyörködtető, szívet melengető történelmi bejegyzést: Ludas Kálmán őrmestert tartalékállományba helyezem. Letelepedett az egyik ablak melletti ülőhelyre, egy ideig egykedvűen bámulta a tájat, majd gondolatban felelevenítette katonaidejének érdekesebb élményeit. Az egész olyan volt, mintha moziban lenne, és egy filmet nézne, amelyből az első jelenet egy februári napot örökített meg, amikor belépett a laktanya kapuján, azzal a szent meggyőződéssel, hogy úgy is hazaküldik, hiszen már családos, felesége pocakjában nődögél gyermeke, meg hát már öregnek számit a 23 évével. Ez volt életének az első igazi nagy tévedése: maradt a laktanyában, az elkövetkező 24 hónapban.
I. A jó magyar kaszárnyában
1. A szimuláns
Vannak persze szerencsésebbek, mint az a fene tudja, hogy az ország melyik részéből idecsöppent srác, aki kibumlizta, hogy ne találják alkalmasnak a haza fegyveres szolgálatára.
- Ha ez az izomkolosszus nem válik be, akkor én se, gondolta – de rosszul gondolta – mert a nagydarab mafla gyereket úgy kivágták a zöldruhások szedett-vedett gyülekezetéből, hogy még a laktanya falai is beleremegtek. Előzőleg alkalmasnak találták az orvosok, és más kizáró ok sem volt, hogy ne lehessen a kaszárnya lakója ebben jó néhány nyüves hónapban. Amikor azonban, a bevonuló állománynak tartott eligazításon, a főmufti beszéde közben feltartotta a kezét, és szót kért, belépett a történelembe. Az alezredes először rákvörös, majd rák lila lett, jól megnézte magának ezt a tapintatlan és neveletlen civil tahó gyereket, de megengedte neki, hogy feltegye jövőt formáló kérdéseit. A fiatal pedig vett egy nagy levegőt és olyan következett, ami évtizedenként talán egyszer fordulhat elő egy-egy alakulatnál. A srác megszólalt, a katonaruhában lévők is, és a „tudatlan” civilek is csak hallgatták, ő pedig csak mondta a szövegét, amelyről soha nem derült ki, hogy szerep – e vagy maga az élet. Valahogy ilyeneket szólt:
- Na, de gyerekek, mi a kurva életben kell ennyit papolni. Úgy, ahogy vagytok, tele van veletek a hócipőm is, meg minden más is. Értsétek meg már: hugyoznom kell, és különben is ideg van a fejemben. Te sarzsis Józsi, vagy mi a neved, – mutatott az előbbi szónokra, a megilletődött alezredesre, – rögtön folytathatod a dumádat, de nagyon nem kell sietned, mert még kétezerben is ezt a sódert nyomod, - és ekkor rámutatott a hallgatóságra, – a sok barom hülye gyerekének. Vágott egy grimaszt, majd kiröhögte a saját, jól összeválogatott hozzászólását, és méltóságteljesen leült. Csak az illetékesek tudják, hogy hazaküldték-e, vagy esetleg máshol töltötte le a katonaidőt. A bevonuló állomány részére tovább folytatódott az eligazítás, de már felszólalások nélkül. Mindenki megkapta az előírt felszerelést, és megmutatták a felsőágyat, amelyre lehet mászkálni le-fel, az elkövetkező nyolc hónapban, azaz az újonc időszak végéig.
2. Kopaszkábító kézi készülék
Az első - újonc, vagy a kopasz- időszak a katonai kiképzésen túl – nagyon is túl – az emberek legális megalázásának igazi terepe. Létezik ugyan a szolgálati szabályzat, de ezen felül van egy másik regula is, ami az öreg, a gumi és a kopasz katonák egymás közti, valódi viszonyát szabályozza. Ez az ördögtől eredő „házi jogszabály” az újoncok megfélemlítésén alapszik. Valahogy úgy fest a dolog, hogy egyedül az öreg katona ugrálhat, a másodidőszakos/gumi/ kap némi mozgásteret, de az újoncnak/kopasz/egyszerűen, kuss. Na, itt aztán kiélheti magát az agresszív, szadista hajlamú öreg, a „házilag” minden jogától megfosztott kopasszal szemben. Ezernyi módja van, hogy a tisztes, vagy éppen a sima parolinos „öreg csóka” ott tartson be a nyolc hónaposnál kevesebb szolgálati idővel rendelkező „kopároknak”, ahol csak kedve tartja. A megalázás már a megnevezésekkel elkezdődik. Az újoncot sokféleképpen lehetett hívni, a lényeg, hogy minél sértőbb legyen. Néhány a szótárból: kopasz, kopasz disznó, kopár, gyopár, csíkoshátú, csíkoshátú vadmalac. A másodidőszakos már – túlélve az első nyolc hónap megpróbáltatásait – nyugodtabban vergődik az emberi hülyeségek tengerében. Már gyúr a harmadik időszakra, amikor belőle lesz a kegyetlen „öreg csóka”, aki mást sem csinál utolsó hónapjaiban, mint a szerencsétlen frissen bevonultakat kínozza, és szinte egyfolytában forgatja, pörgeti, nézegeti a „kopaszkábító kézi készüléket”, ami egy gurigába hajtott, eredetileg másfél méteres szabó mérőszalag, de a napok számának csökkenésével naponta egy centivel rövidül. A kopaszok terrorizálásának legjobban bevált eszköze a körlettakarítás, kiváltképp hétvégén, amikor hivatásos katona nincs az épületben. A szűkebb értelemben vett elhelyezési körlet azokat a helyiségeket jelenti, ahol a katonák alszanak, a hozzátartozó folyosóval, szociális helyiségekkel, irodákkal és szabadidő klubbal. Amikor az utolsó parancsnok is kiteszi a lábát, a körletben elszabadul a pokol. Sokféleképpen ki lehet fejezni azt a folyamatot, ami ezután következik: beszállt a gólya, beesett a hó, kiáradt a tenger, de mindegyiknek egy, és ugyanaz a lényege, és a vége. Az alegység ügyeletes, vagy az általa megbízott napos, teleszórja habzó mosószerrel /szódával/ az összes takarításra ítélt helyen a flasztert, majd ráöntenek néhány vödör vizet, és valóban pár perc múlva úgy néz ki minden, mintha hó borítaná a tájat.
- Na, kopasz, ezt kapd ki, - hangzik az öreg csókák kárörvendő „biztatása” a megfélemlített „fiatal versenyzők” felé, akik közül, ha véletlen valaki visszamer szólni, akkor tudja meg igazán a magyarok úristenét. Tehát marad a beletörődés, és gondolatban minden újoncnak ott van a zsebében a hőn áhított centi, ami valójában kivitelezhetetlen, mert a visszalévő napok irdatlan nagy száma miatt, malomkerék méretű lenne. A kaszárnya rendje mindig példás, mert ahol állandó a sika-mika, az alapos söprés, és a rendszeres, koppanástól-koppanásig történő felmosás, más nem is lehetne. A hétvégi nagytakarítás mellett naponta is fel kell mosni a körlet kövezetét. Ilyenkor a csíkos hátú vadmalac rábukik a fókára és azt először bő vízzel, majd szárazra csavarva a rongyot, koppanástól koppanásig végig kotor a körleten. Ezen művelet este történik, amikor már alvószerkóban van a szegény baka. A régebbi időkben a rendszeresített alvó cucc hálóing volt. El lehet képzelni milyen alsótest villogás, és egyéb negatív látványosság tette még lehangolóbbá, az amúgy is sivár életet. A kegyetlenebb, gonoszabb öregek mindig megtalálták a megalázásnak azt a formáját, amivel bele lehet marni a szegény újoncba. Természetesen a vagányabbakból teljesen nem tudtak bohócot csinálni, ezért kinézték maguknak a félénkebbeket, gyengébb idegzetűeket, és igyekeztek közröhej tárgyává tenni őket. Most, hazafelé a buszon, egy ilyen eset jutott eszébe Ludasnak, az ő fiatal katona korából. Odalépett az egyik belevaló, talpraesett újonc katonához az egyik „öreg”, akiről már messziről lerítt, hogy nagyon a sor végén állhatott, észosztáskor, és elmagyarázta az első időszakos, de már írnok beosztásban lévő katonának, hogy hogyan kell engedélyt kérni, ha belép abba a körletbe, ahol ő tartózkodik. Valahogy így szólt a szöveg:
„Öreg csóka! XY honvéd, anyám, és a Varsói Szerződés szégyene, felsőágyas, szartökű, csíkoshátú vadmalac, kérek engedélyt bent tartózkodni”,- hadarta el az öreg IQ bajnok, de az újonc, úgy tett, mintha nem tudná elsőre betanulni, ezért néhányszor megismételtette vele, és bátorkodott feltenni neki a kérdést:
- Hogy lehet ezt a hosszú szöveget megtanulni?
- Amikor még engem hívtak kopasz disznónak, jó párszor kértem így engedélyt az öregektől, de most rajtad a sor kopikám, adta meg a megnyugtatónak vélt választ amaz, amelyhez azonban Ludasnak is volt néhány szava:
- Na, akkor most less ide, te anyád majma! Mivel neked már megy ez a hozzád passzoló szöveg, akkor mondogasd magadban egészen addig, amíg ki nem húzod a beled, ebből a bolondokházából! Engem azonban hagyjál békén addig is, mert ezt a stokit letolom a torkodon,- és a vasvázas ülőkét, a nyomaték kedvéért kissé megemelte. Csoda történt. A fickó a folyami rákokat utánozó mozdulatokkal kiaraszolt a hálókörletből. Az esetnek nem volt tanúja, és titok is maradt örökké. Amikor aztán eljött a nagyszájú fiú leszerelésének ideje, odament az akkor másodidőszakossá avanzsált katonához, lekezelt vele, és külön elköszönt tőle.
3. Egy elcsépelt, régi nóta
Amint döcögött vele a busz, lakóhelye irányába, egyre-másra törtek elő, az elmúlt hónapok emlékei. Azon kapta magát, hogy egyszer csak megfogalmazta a honvédség ismérveit, csak úgy a maga sajátságos, egyszerű módján, valahogy így: „A honvédség máshoz nem hasonlítható, sok esetben egy észbontó, fejetetejére állított világ. Máshol nem tapasztaltam olyan logikátlan dolgokat, mint itt. Ami gömbölyű, azt viszik, de ami szögletes, azt gurítják. Mi minden megesett velem, ebben a közel 2 évben! Jó is rossz is. Ahogy nagyapám mondaná: ”én már mindenhogyan voltam”, ami az ő nyelvén, a mi közös nyelvünkön annyit jelent, hogy nem volt olyan helyzet, ami ne történt volna meg velem katonáéknál. A legtöbb emberrel úgy szokott lenni, hogy a Magyar Királyi Honvédségben vagy a Népköztársaság Fegyveres Erőinél megesett összes kaland, vagy esemény vele történt meg. Más szóval: Én voltam a Varsói Szerződés „legeseménydúsabb” katonája. Ja, hogy ki az az én, ebből a néhány millió magyar gyerekből? Szinte hallom a néhány millió felkiáltást: hát én!”
Annyi biztos, hogy történtek ott furcsaságok. Volt néhány igazságos parancsnok, akit szerettek a bakák és akadt olyan „szaralak” is a parancsnokok között, aki a katonák réme volt, és nem is tudta elképzelni, hogy milyen érzés az, amikor valakit szeretnek, mint az a főhadnagy, aki folyton azon törte a fejét, hogy kivel, hogyan szúrjon ki. Örömét lelte abban, ha másoknak bánatot vagy bosszúságot okozott. Egy alkalommal aztán az egyik katona, Zoli nagyon megleckéztette. A gyakorlótéren az egész alegységnek tartottak gyakorlati foglalkozást, ahol különböző harcászati feladatokat igyekeztek beleverni a bakák fejébe.. Az egyik katona nehezebben sajátította el a tananyagot, ezért és őszinte szókimondásáért a főhadnagy ott szúrt ki vele, ahol tudott. Szabadságos papírját és körletelhagyási engedélyét rendszerint a vonat vagy a busz elindulása után adta ki, egyszer néhány nap fogdát is elintézett neki. Tehát zajlott a terepfoglalkozás, a katona, mint általában, most is jó pofizott, mindenki nevetgélt - főleg a foglalkozás szünetében. A főhadnagynak lehetett egy kis üldözési mániája: beképzelte, hogy őt nevetik ki a katonák, ezért megfuttatta az egész üteget. Az erős srácoknak, meg se kottyant a futás. Zoli elemében volt, dőlt belőle a hülyeség, a többiek pedig a poénjaitól dőltek ki. A főhadnagy besokallt, odarendelte magához a katonát és egy kb. két kilométerre lévő nagy, magányosan álló fára mutatott:
- Harcos, látja azt a nagy fát ott a távolban?
- Igen látom - felelt Zoli.
- Maga szerint milyen fajtájú fa lehet?
- Nem tudom.
- Akkor futásban feljön a kéz, futólépés, odaszalad és megnézi, hogy milyen az a fa és azt is, hogy ott vagyok-e a fa alatt! Megértette?
- Értettem! - és Zoli elindult, de már az első lépésnél tudta, hogy megleckézteti ezt a beképzelt tisztecskét, aki alig idősebb nála, és olyan szegényes a fantáziája, hogy ilyen nagyon régi, elcsépelt kincstári nagy állatságot szed elő a régi idők” bakaszívatói” közül. Ezt a „nézze meg, hogy ott vagyok-e annál a fánál” durungságot mindenhol elsütötték a primitívebb parancsnokok, már a császári-királyi hadseregben is. Egy időre eltűnt a szemek elől a kiserdő szélső fáinak takarásában, majd ismét előbukkant - ameddig a szem érzékelhette a szaporán lépkedő bakát. Zoli odaért a fához, aztán se kép, se hang - nem jött vissza. A főhadnagy folytatta az üteggel a foglalkozást, és amikor már mindenki kellőképpen megokosodott az előírt tananyagból, és lejárt a kiképzésre előírt idő, sorakozót rendeltek el, ahol azonnal feltűnt, hogy egy ember hiányzik. Zoli még nem jött vissza. Ekkor érkezett oda terepjárójával, a százados, az ütegparancsnok. Feltette a kérdést a főhadnagynak, hogy miért nem indulnak a laktanyába, amire ő kénytelen volt jelenteni elöljárójának, hogy egy katonával kevesebben vannak, mint reggel, amikor kiérkeztek. A százados elküldte a sofőrjét a megjelölt fához, aki rövidesen visszatért a honvéddal, akin látszott, hogy most ébredhetett fel.
- Mit keresett annál a fánál katona? - kérdezte a százados.
- Jelentem, ezt a kérdést már én is feltettem magamnak - felelt Zoli.
- Nem értem önt - mondta a százados - mi dolga volt ott a fánál?
- Jelentem, feladatot hajtottam végre.
- Miféle feladatot?
- Végrehajtottam a főhadnagy úr parancsát, ami úgy szólt, hogy fussak el ahhoz a fához és nézzem meg, hogy ő ott van-e. Természetesen furcsálltam a parancsot, de mivel én tisztelem az előjárómat - végrehajtottam az utasítását. Először arra gondoltam, hogy csak viccel a parancsnokom, de amikor már jó messze voltam, és még mindig nem hívott vissza, elfutottam a fáig, ott egy ideig nézelődtem. A parancs csak az volt, hogy fussak el odáig, és nézzem meg, hogy ott van-e a fa alatt. Arról nem rendelkezett, hogy jöjjek is vissza. Tudom, hogy az lett volna a logikus, hogy odafutok és visszafutok, de hát nekem azt mondta, hogy fussak oda. Tisztelettel kérdem, ön mit tett volna az én helyemben?
- Ezt itt most jobb, ha nem fejtem ki - felelte a százados, aki próbálta álcázni a főhadnagy iránti megvetését, de a katonák azért érzékelték a fortyogó levegőt, ami egyre forrósodott a két tiszt között. Azóta se tudják a bakák, hogy a főhadnagy az elkövetkező heteket szabadságon vagy betegállományban töltötte - e, esetleg mozigépész tanfolyamon - ami nem más, mint a fogda kincstári elnevezése - ugyanis abban az időben itt képezték ki a századok részére a mozigépek kezelőit is.
4. Elmaradt a gépjármű
Ahogy, a következő autóbusz megálló, úgy bukkant fe a múltból Ludas újabb emléke:
A laktanya udvarán játszódott le ez a színpadra illő, jól megkoreografált jelenet, pontosabban a laktanya udvarának hátsó részében, a gépjármű telephely előtt, ahol akkorát alakítottak, hogy röhögés nélkül még most is nehéz elmondani. Már öreg katonák voltak, és a vissza lévő néhány hónap nagyobbrészt azzal telt, hogy egyik oldalukról, néha átfordultak a másikra. Minden zsiványságot ismertek. Ellőtték már a két évre kiporciózott 16 darab lőszert a géppisztollyal és a néhány darab lövedéket a buffal - az ágyúval. Talán a kiképzési terv része volt, vagy az őrnagyuk fejéből pattant ki a gondolat, de azon vették észre magukat, hogy a gépjármű telephelyen vannak, ahová szakasz kötelékben nótaszóval érkeztek. Ami itt következett az egy igazi bohózat volt, de olyan, hogy ennek még Hofi is leverte volna a „vigyázz-t”. Amint elhangzott a Szakasz állj, ballra át! vezényszó - a dolgok természeténél fogva, máris háromsoros vonallá alakult át a hármas oszlop. Az őrnagy a tőle megszokott stílusban ismertette az előttük álló feladatot:
- Katonák! Maguk nemsokára visszakerülnek a polgári életbe: vannak, akik megerősödve, új ismeretekkel felvértezve teszik ezt, de maguk eltunyulva, ellazulva, elbutulva, hiszen az utóbbi időben már csak eszik ezt a jó komisz kosztot, aztán híznak, terebélyesednek. Mik maguk, katonák egyáltalán? Tudják meg: maguk a Varsói Szerződés legszerencsétlenebb katonái, egy rakás szar ez az egész szakasz. Már egy tehergépjármű rakfelületére sem lennének képesek felugrani! Amint kimondta ezeket a tudományosan - mármint „katonatudományosan” kidolgozott gyönyörű és találó mondatokat - körülhordozta a tekintetét az érdektelenséget tükröző öreg bakák arcán, akiknek a zsebében ott lapult az a bizonyos „centi”, az a kis mérőszalag darabocska, ami pontosan napra mutatta, hogy hány nap múlva indul a 424-es arra hazafelé, a szélrózsa minden irányába.
- Most pedig gyakorolni fogjuk a gépjárműre fel- és leszállást – folytatta az őrnagy..
- Horváth honvéd álljon ki a gépjármű garázsból a tehergépjárművel!
- Értettem - felelt a katona és elindult a beton falu épület felé, ahol a teherautók sorakoztak.
- Ne oda menjen, hanem a másik épületbe, mutatott az őrnagy a „másik”, az üres épületre.
- Jelentem, ott nincs egy autó sem - szólt vissza Horváth. Az autó megnevezést meghallva az öreg, alezredesi váll-lapra áhítozó ütegparancsnok úgy bepöccent, hogy a felindultságtól majd’ megfulladt.
- Na, tessék - lassan már leszerelnek - és még mindig nem tudják a szabályos megnevezéseket. Jegyezzék már meg végre, hogy amivel magukat szállítjuk, és amivel az ágyúkat vontatjuk - az gépjármű. És nem autó! Autó a polgári életben van, itt a Magyar Néphadseregben gépjármű van. Most pedig Horváth honvéd hajtsa végre a parancsot. Álljon ki az egyik gépjárművel a tető alól!
- Jelentem, ott gépjármű sincs - jelentette ki a honvéd olyan arckifejezéssel, amiről néhány katona azt olvasta le, hogy itt mindenki bolondokházában van, de a többség azonnal nyugtázta, hogy itt csak egy nagy marha van, az pedig ez a besavanyodott sarzsi vadász, akinek a vállára nagyon ráragadt az őrnagyi váll lap - talán attól tart, hogy örökre. Egy pillanat alatt méregzsákká változott és szabályosan ráordított a szerencsétlenkedő, katonailag alulművelt öreg sorállományúra:
- Ne tehetetlenkedjen Horváth honvéd! Ha a katona nem találja meg a gépjárművet, akkor varázsoljon egyet. Látja a falon lévő doboz tetején a krétákat?
- Jelentem, látom.
- Akkor fogjon meg egyet, és rajzoljon ide a betonra egy tehergépjárművet, eredeti méretben. Meg ne kérdezze, hogy milyen típusút meg, hogy milyen színűt, mert nincs kedvem komolytalankodni. Ide rajzolja az út jobb oldalára, mutatott a telephelyről kivezető betonútra az őrnagy. A katona úgy döntött, hogy megfogadja az őrnagy tanácsát és nem kérdez, csak odarajzolja azt a kurva gépjárművet, arra a nagy rohadt betonútra, de még mindig nem értette, hogy mi lesz ebből. A többiek pedig csak álltak abban a nagy büdös, háromsoros vonalban és nézték ezt az eszméletlen nagy baromságot. Valahogy megérezték, hogy ezzel a rajzolással nincs még vége a napnak - a színház még csak most kezdődik. Azt is érezték, hogy ezt, az idáig még ismeretlen tartalmú színdarabot - a szakasz - nem páholyból fogja nézni, hanem ott azon a nyüves színpadon, a felrajzolt teherautó körül hamarosan játszani fogják a személyükre szabott szerepeket. A tehergépjármű tehát fel lett rajzolva a betonra. Annyira egyszerű rajz volt, hogy még talán az a hülye Bereczki honvéd is eligazodott rajta. Egy téglalap keresztbe fordítva elől - ez volt a háromszemélyes vezetőfülke és egy rá merőleges, hosszabb téglalapforma - ez volt a rakodótér, de a sorkatonáknak csak plató. (Egyébként erről a platóról kapta nevét az emeletes ágy felső része is.) Az őrnagy megnézte a rajzot és elégedetten bólintott egyet, majd vezényelni kezdett:
- Szakasz vigyázz! Pihenj! Horváth honvéd lépjen be az alakzatba! Jobbra át! - és ezzel az utolsó vezényszóval átalakult a háromsoros vonal menetoszloppá, amelynek ilyenkor az első embere a szakaszparancsnok, akinek a helye a menetben középen, elől van. Az őrnagy kiadta a menetparancsot és a szakasz tagjai azon kapták magukat, hogy ott állnak a krétával felrajzolt teherautó mögött. Igaz a teherautó elnevezést gondolatban is csak nagyon félve alkalmazták, mert itt a Magyarok hadseregében ennek a pontos és hivatalos, a szabályzat szerinti elnevezése: GÉPJÁRMŰ, jelen esetben pedig: tehergépjármű.
- Gépjárműre! - szólt az újabb vezényszó. A korábbiak érthetőek voltak, mert van alakzat, akár vonal, akár oszlop formában, van jobbra és van ballra, ahonnan, ahová át is lehet váltani. Most pedig ez a zsávolyruhában megöregedett őrnagy olyanokat vezényel, ami próbára teszi a „leszerelő félben” lévő katonák tudását, idegrendszerét, de még lelkivilágát is, pedig most az utóbbi kettőre rettenetesen nagy szükség van. Hallják ők a vezényszót, értik is, de hogy hajtsák végre, amikor nincs gépjármű. De még egy forhant teherautó sincs, ha már a szabályzat szerinti gépjármű nem lehet. Az őrnagy ismét rázendít: - Gépjárműre! - és rámutat a felrajzolt Picasso-t megszégyenítő absztrakt aszfaltrajzra. A katonáknak most esett le, hogy mit is akar tőlük a parancsnok, és az oszlopot felbontva belépkedtek a felrajzolt téglalapba.
- Szakasz vigyázz! Pihenj! Hátra arc! A gépjármű mögött oszlopban sorakozó! - a befelé röhögő, de kifelé komoly képet mutató bakák megint ott álltak a krétarajz mögött, amelyről maguk is egyre jobban kezdték elhinni, hogy az egy igazi teherautó, illetve gépjármű. Tehergépjármű. Ismét elhangzott a „Gépjárműre!”vezényszó és a honvédek már nem oldalról lépkedtek fel a rakodófelületre, hanem egymásután a tehergépjármű hátsó fellépőjén - imitálva az igazi gépjárműre felszállás műveletét. Az őrnagy elégedetten vigyorgott, de nem lehetett tudni, hogy nevelési módszerének sikere húzta nevetésre a száját vagy az a tudat, hogy ezt a néhány, családjától elválasztott katonát, akik most az ő szemében csak csürhe volt, meghajthatta. A szakasz fent volt a platón, de történt egy nagy baj: a szakaszparancsnok és a gépjárművezető is oda lépett fel - és adódott is a nagy probléma: onnan nem lehet ellátni a parancsnoki teendőket, de még az hagyján, de a gépjárművet a gépjárművezető csak a gépjármű vezetőfülkéjének volán felőli oldaláról tudja vezetni. Ezért újabb vezényszó harsant: - gépjárműről! A katonák most már mindent értettek, mindent tudtak, ezért a következő kísérlet már jól sikerült, mindenki a helyére került. Ezután következett az, ami még nem volt. Legalábbis ezzel a kis alegységgel még nem esett meg ilyesmi. Az őrnagy tovább fonta fantáziájának fonalát és olyan vezényszó következett, ami már egyértelműen megkérdőjelezte beszámíthatóságát: - Gépjárművel indulj! - szaladt ki a száján ez a bődületes tőmondat, felszólító módban. Most nézett csak a szakasz, de úgy, hogy az ilyen nézést talán nem is lehet jellemezni, de talán még megfogalmazni sem. Mindenki csak ámult és bámult. Ekkora nagy barmot még nem hordott a hátán a Föld. Mi a jó édesanyját akar ez tőlünk, óvó bácsinak képzeli magát, minket meg kiscsoportosnak? Ilyen szarságot már a nagycsoportosokkal sem mernek véghezvinni. Ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejükben, de a regula ismét utolérte őket:
- Nem hallották? Gépjárművel indulj! - ordította a kis mitugrász őrnagy - és nem vette észre, hogy a sorállományú szakaszvezető, a szakaszparancsnok, a képzeletbeli vezetőfülkéből odaszól a többieknek:
- Fiúk, ha ennek a kötözött marharépának cirkusz kell, akkor most tőlünk megkaphatja. Akkor indulunk, de az indulás mozzanatait az őrnagy hangosan fújta a játékgépjárművel indulni készülő öreg bakáknak:
- Horváth honvéd, visszapillantó, kuplung, sebesség, kuplung ki, gáz, ismét visszapillantó és indul. Na, a bakák elindultak, elől a gépjárművezető, mellette a szakaszparancsnok, és mögötte hármas oszlopban a szakasz. Lassan mentek, elsővel - ezért még az út baloldalán lépést tartott velük a rögtönzött színi igazgató, miközben újabb vezényszóval rukkolt elő:
- Horváth honvéd magasabb sebességfokozat, visszapillantó, kuplung, sebesség, ismét kuplung, gáz… közben még mondta a magáét, de Horváth honvéd a gépjárművezető kénytelen volt jelenteni az őrnagynak. Kénytelen volt, mert olyan helyzet teremtődött, ami megakadályozni látszott az egész esztelenséget, amit a főtiszt rájuk erőltetett:
- Jelentem, nem tudom végrehajtani az utolsó parancsot!
- Aztán, miért nem tudja katona? - kérdezte a parancsnok.
- Jelentem, elmaradt az autó!
- Hányszor mondjam még, hogy az nem autó, hanem gépjármű! - ordította indulatosan az öreg hivatásos tiszt.
- Akármi is maradt el, de elmaradt. Milyen gépjármű az, amelyik nem megy az utasaival? Én nem vagyok képes vezetni, ha elmaradt tőlünk, - mondta elég pimaszul a gépjárművezető. Az őrnagy egy pillanatra kijózanodni látszott a hülyeségéből, már-már azt hitték, hogy rájön arra, hogy senki sem vevő kisded játékára, de csak színt váltott és így folytatta ezt a toronymagas ökörséget, amit most már annyira a sajátjának érzett, hogy nem volt képes megszabadulni tőle. Kicsit esengőbben szólalt meg, mint korábban:
- Fiúk, maguk nem érzik a játék lényegét. A technika, a gépjármű nélkül imitált gyakorlás nem kerül pénzbe, képzeljék el, ha minden egyes módszertani bemutatóhoz felvonultatnánk valami költséges technikát - mi lenne a népgazdasággal? Most pedig, gépjárművel indulj! - adta ki kedvenc vezényszavát, és a katonák meglódultak a laktanya telephelyének betonútján. Elől a szakaszparancsnok, mellette a gépkocsivezető és mögötte három oszlopban a szakasz többi tagja. Játszották a gépjárművel közlekedést: mentek egymás után az út szélén. A gépjármű hangját a szájukkal utánozták, mint a gyerekek. Horváth honvéd néha sebességet váltott, irányjelzőt használt, kuplungolt - ilyenkor mindig csóválta a fejét - végtére is az a nagy dög gépjármű lemaradt tőlük. Egyszer csak az őrnagy is lemaradt, igaz csak néhány méterre, de ez a távolság elegendő volt ahhoz, hogy gyorsan megbeszéljék, miként szívatják meg szépnek ígérkező napjuk megkeserítőjét. Amint kész volt a haditerv, máris akcióba léptek. Kicsit megnyújtották lépteiket a gyalog-tehergépjárművel. Egyre nőtt a távolság az őrnagy és köztük, és egy olyan betonútra tévedtek, ami történetesen a laktanya irányába vezetett. Ők pedig, mint akik jól végezték dolgukat, egyenesen az úton, az osztályparancsnok társaságában ballagó dandárparancsnok felé vették az irányt, „berregtették” a szájukkal a képzeletbeli teherautót - pontosan úgy, mint azt ötéves korukban tették - de egyszer csak leállt a „mese tehergépjármű” motorja, mert az osztályparancsnok „kirántotta az indítókulcsot” az odaképzelt műszerfalból.
- Katonák, mit csinálnak maguk? Megbolondultak? Ki találta ki ezt az elsőlépcsős állatságot? - tette fel a kérdést az alezredes, és látszott rajta, hogy egyszerre küszködik a sírással és a nevetéssel, de visszafogta könnyeit és rendbe szedte a sorokat, majd kiadta a vezényszót:
- Szakasz vigyázz! Pihenj! Irány az elhelyezési körlet, rendes lépés… indulj! – ők, pedig felszabadulva, százhúszas menetütemben célba vették a körletüket. Közben azért óvatosan hátra sandítottak, mert látni szerették volna őrnagyukat, amint összetalálkozik a „nagyfőnökökkel”. Annyit láttak csak az egészből, hogy az egyébként is kis növésű ember törpévé zsugorodva áll a két elöljáró előtt és úgy tűnt, mintha a felemelt jobb keze odaragadt volna sapkája sültjéhez. Hangokat nem hallottak, de ők - akik képzeletbeli „tehergépjárművel” robogták végig a fél laktanyaudvart – volt annyi fantáziájuk, hogy kitaláljuk, milyen - egyoldalú – beszélgetés játszódhatott le a sokcsillagosok között.
5. A folyosón ébredés
A busz haladt, a surranóban töltött hónapok történései, pedig egyre jobban cirógatták Ludas emlékezetét, és máris elé szökkent egy újabb, tanulságos, és megörökítésért kiáltó esemény. Az alakulatuknál összeszokott, jó srácok voltak, segítették egymást, ahogy csak tudták, megosztották az utolsó szál cigarettájukat is. A baj akkor kezdődött, amikor hozzájuk helyeztek egy beképzelt, strici kinézetű nagyvárosi kölköt, aki nagyon sokat képzelt magáról. Ennek a magának való, tróger embernek a közösségről még elképzelése sem volt, de ahhoz volt esze, hogy nap, mint nap megkeserítse a többiek életét.. Ha valamit elrontott, másra kente, ha valaki csomagot kapott hazulról, rendszerint megdézsmálta, sőt olyan is volt, hogy teljes egészében eltüntette. Volt egy gitárja, és amikor a többiek rádiót szerettek volna hallgatni, vagy tv-t nézni, a legpocsékabb dalokat kezdte el játszani és kornyikált hozzá. Sokáig nem lehetett bírni ennek a jóembernek a viselkedését, ezért elhatározták, hogy „beállítják” a sorba. A legelső ténykedésük az volt, hogy használhatatlanná tették gitárjának húrjait, mégpedig úgy, hogy fókazsírral bekenték. Ettől csúszott a keze a „drótokon” és arra az estére úgy tűnt, hogy nyugta lesz a körletnek. Mégsem úgy történt, mert végignótázta az egész estét, és nem érdekelte, hogy mások focimeccset szerettek volna nézni. Ki kellett találni valami ütősebb nevelési módszert, hogy térjen már észhez ez a helyes útról eltévelyedett „katonatárs”. A tervet késő éjszaka, de talán inkább már hajnal felé valósították meg, amikor a legmélyebben aludt. A vasággyal együtt óvatosan, hogy nyekergés se hallatsszon, kivitték a folyosóra, óvatosan megkenték a folyosó kövét az ágy előtt zsírral, aztán visszabújtak az ágyba, de egy csörgőórát felhúztak, hogy még jóval az ébresztő előtt a szolgálatvezető beérkezésére felébredjenek. Ezt a világért se hagyták volna ki, ez felért egy igazi kabaréval, majdnem olyannal, amit a két Latabár ad elő. Élmény volt hallani, ami ezután történt. A szolgálatvezető, egy törzsőrmester, amikor meglátta a folyósón a vaságyon alvó katonát, rögtön az oldalához kapott - talán a pisztolyát kereste, vagy a kardját? Ezt még a napos sem tudta megmondani, aki végignézte az egészet, és a bakáknak másnap részletesen elmesélte.
- Ki az a bárcásribanc, aki ide rendezett be magának kuplerájt? - ordította el magát a tiszthelyettes, majd közelebb lépett az ágyhoz és „szabályos” ébresztőt tartott a katonának, aki kiugrott az ágyból, megcsúszott a zsírral bekent flaszteren és hanyatt vágta magát. Talán erre az esésre ébredt fel istenigazából.
- Mi a jó kurva anyját keres maga itt a folyosón, már megint magával van a baj? Van magának egy csöpp kis esze? Muszáj magának egyfolytában elöl járni minden hülyeségben? Akkorát rúgok a valagába, hogy zúgva száll, mint a győzelmi zászló! Már régóta figyelem magát, normális maga egyáltalán? Na, kapja a hóna alá azt a kis fodros, rózsaszín stafírungját, ágyacskájával együtt, aztán tűnés vissza a körletbe! Ezt az ócska ribancot! Holnap már a piros lámpát is felszereli. Hová süllyedünk? - fortyogott a törzsőrmester, aki végtelenül jó ember volt, a katonáit óvta tűztől, víztől, ebből az is következett, hogy ebből a kis csínytevésből sem lesz baj, mert a szolgálatvezető mélységesen egyetértett az ilyenfajta nevelési módszerrel.
6. Egyszemélyes riadó
Az alakulatunknál volt egy másik renitens srác is, aki nem tudta elfogadni a közösséget és mindent megtett, hogy kellemetlen helyzeteket produkáljon. Ő volt a laktanya nagy sportembere, valamelyik nagy csapatnál focizott, de a nevével az újságokban soha nem lehetett találkozni, pedig abban az időben a bakák legfontosabb – és talán egyetlen – olvasmánya az újságok hátsó oldala volt, ugyanis ez volt a sporttudósítások helye, a többi oldalt nem elvből, hanem érdektelenségből nem olvasta senki. Na jó,… a hirdetéseket, és az időjárás jelentést leszámítva. Ez a gyerek sokszor úgy viselkedett, mintha másik bolygóról származna, nem akart részt venni a közös munkákban – takarításban és egyéb, általa alantasnak ítélt feladat végrehajtásában – olyan ember volt, aki bárkin, bármikor minden szívfájdalom nélkül átgázolt. Amikor a többiek suvikszolták a körleteket és a hosszú folyosót, őnagysága a focipályán parádézott, ott illegette, billegette magát, mert neki aztán hozni kellett a formáját,… azt a rossz formáját, a meccseken gólt nem igen rúgott. Egy jó képessége volt: - szépen tudott énekelni. Na, de mikor szép egy dal? – akkor, ha passzol az alkalomhoz, és nem éjfélkor, amikor a bakák az egész napos munkától és a rájuk erőltetett hülyeségektől elkábulva végre a szemhéjuk belső felét nézegethetik. Ez a sportoló utánzat általában ilyenkor érkezett be a városi sportpályáról egész napos kisded játékait követően és arra is volt még ereje, hogy leüljön ágya szélére, elővegye gitárját és az egyébként szép dalokat elpengesse és szólót énekeljen azokhoz. Nem zavarta, hogy ott, abban a fehérre meszelt körletben, a kék zománccal bemázolt, platós vaságyakon tizenegynéhány szerencsétlen, ide ebbe a nagy sötétbe száműzött jóravaló magyar gyerek kurvára nem örült az ingyen dalos estnek. Csak egy oka volt, hogy miért nem verték bele a fejét a WC csészébe. Ez a válogatott ökör rögtön megjelentette volna, a szőnyeg szélén pedig azt hiszem egy katona sem szeretett állni, nem akarták a kimenőt, eltávot vagy a szabadságot elszúrni, de egy két pofon miatt „futkosó” is járhatott a szegény katonának. Úgy lehetett – e vagy csak duma volt, de azt beszélték, hogy valamelyik fejesnek volt a rokona ez az átok fajzat. Tűrtek tehát, mint a szegény jobbágy ’48 előtt, aztán elkezdtek szervezkedni és kikerekedett a szent bosszú terve, amelyből aztán a legalkalmasabbnak látszó pillanatban elérkezett a megvalósítás napja, azaz éjszakája. Előtte azonban mindent körbe kellett járni, egy olyan éjszakát kellett kiválasztani, amikor olyan ügyeletes tiszt van szolgálatban, aki vevő a csínytevésekre, aki inkább a belevaló, őszinte, egyenes derekú bakákkal szimpatizál és nem az alázatoskodó jellemtelen szar alakokkal. Hosszú előkészületet követően végre bejelölhették ezt a napot is a naptárba és elérkezett a „nagy tett” véghezvitelének éjszakája. Az este a szokásos módon kezdődött. Tíz órakor takarodó, de most nem fordultak a fal felé és még az aluszékony Horváth honvéd megszokott fülsértő horkolása is elmaradt. Ébren volt az egész körlet és várták a „célszemélyt”, akinek most végre törleszthetnek, valamennyit visszaadhatnak abból a sok rosszból, amit egyfolytában kaptak tőle. Valamennyivel éjfél előtt érkezett be a sokcsillagos szállodába. Miért sokcsillagos? Számoljunk csak: kettő szakaszvezető, három tizedes, három őrvezető, az annyi, mint 15 csillag. Ezt próbálja meg utánozni az öreg Hilton! Félre a viccet, ha tréfáról van szó, hiszen megérkezett a „barátunk”, leült az egyik stokira, fogta a gitárját, eljátszott néhány strófát és az alkoholtól, amit az edzésen benyakalt, hamarosan el is aludt. Az időt a cselekvésre valamikor kora hajnalban érezték a legmegfelelőbbnek. A körlet minden lakója elbújt, ahová csak el lehetett rejtőzni. A negyedik emelet minden zugába jutott egy-egy katona. Amikor a hálókörlet teljesen kiürült, azaz csak a „rosszfiú” fújta a lóbőrt, berohant a napos és elordította magát:
- Riadó! - megrázta az alvó „sportembert” és egyenesen beleüvöltötte a pofájába: - sorakozó az alakuló téren, fegyver nélkül, teljes felszerelésben, ne szuttyogj mert te miattad kerülünk bajba! – a nagy vagány úgy ugrott ki az ágyból, mint a nyúl, amikor meghallja a farkas üvöltését és feltette a naposnak egyetlen értelmes kérdését:
- Mi legyen az öltözet?
- Kulacshuzat, Te nagy állat! Hát milyen évszak van, azt se tudod az alkohol gőztől, hogy fiú vagy - e vagy lány! Na, indulj már! - ezek a „dumák”persze tisztán hallhatóak voltak a „bújócskázó”honvédeknek, akik két kézzel igyekeztek befogni szájukat, orrukat, nehogy a röhögésükkel meghiúsítsák ezt a szépnek ígérkező éjszakát. A kimenőöltözethez és sportmezhez szokott vagány magára rángatta a gyakorló ruhát, belelépett a surranóba, amit úgy feliből - harmadából fűzött be, minden második gomb fogta csak össze zubbonyát, és mint egy rakás szerencsétlenség, esve – kelve, lerohant a negyedik emeletről. A többiek a sötét ablakokból lesték, amint az épület előtt próbálja rendbe szedni magát, aztán eltűnt a szemük elől, az épület sarkánál. A továbbiakról másnap szereztek tudomást a velük szimpatizáló ügyeletes tiszttől, aki elmesélte a lent történteket. Elmondásából derül ki, hogy „sportemberünk”, miután az alakuló téren senkit sem talált, bepánikolt és felcsöngette a legszebb álmát alvó ÜTI-t, aki azonnal ráförmedt erre a nem éppen szokványos és napirend szerinti tevékenységét végző katonára:
- Mi azt a bárcabitorló jó kurva nagy nénjét akar maga itt hajnalban? Hová készül ebben a szedett-vedett öltözetben, nem inkább aludni kellene? Húzzon el innen, amíg bele nem verem nyakig a betonba! – katonánk megalázva, letörve, legyőzve elindult fel, oda, ahova most aztán tényleg nem vonzotta semmi. Még az ágy sem, pedig nagyon fáradt volt. Egyszeriben a vállai és a lábai ólommá váltak. A fizikai fáradtság keveredett az idegi megterheléssel és a stressz annyira úrrá lett rajta, hogy le kellett ülnie az épület elé díszként kihelyezett veterán 76–os páncéltörő talpszárára. Ott ült vagy negyed órát, maga elé bámulva – és mint később, vagy fél év múlva megtudták tőle – lepörgette maga előtt az elmúlt időszakot és kielemezgette, hogy vajon miért rághattak be rá ennyire. Ott a talpszáron ülve megvilágosodott előtte minden. Rájött, hogy valamit nagyon elhibázott és ettől kezdve azzal is tisztában volt, hogy a korábbi viselkedése nem folytatható. Felcammogott a negyedikre, leült az ágyára és a hajnali félhomályban csak ült és nézett maga elé majd megszólalt:
- Fiúk, tudom, hogy nem alszotok, ha nem akartok, ne válaszoljatok, én most itt ezen a keserves éjszakán szeretnék bocsánatot kérni tőletek mindenért, amit rosszul csináltam. Először is azért, mert összetévesztettem a vagányságot a szemtelenséggel és azért is, mert kihúztam magam a munkák alól. Ettől a perctől másként csinálok mindent – mondta, de inkább zokogta és a szavai, kellemes zeneként keringtek a fáradt katonák között, akik most már teljes lelki nyugalommal aludtak el, anélkül, hogy feleljenek „gyónására”. Másnap reggel a megleckéztetett katona a többiekkel együtt takarított, este gitározott és énekelt katonatársainak – de még takarodó előtt és olyan dalokat játszott és énekelt, ami mindenkinek tetszett. Ez az állapot meg is maradt egészen a leszerelés napjáig.
7. A humán tiszt Trabantja
Ludas ült a buszban, bámulta a mellette elsuhanó tájat…és jókat vigyorgott, amikor meglátott egy világoskék színű Trabantot az egyik útszéli parkolóban. A Trabant az Trabant, - állapította meg nagy bölcsen, - hiszen autó formája van, négy keréken gurul, és sok mindent tud, amit nagyobb, és szemrevalóbb társai. Ellehet azzal is jutni szinte bárhová, ha van a tankjában benzin, és ha szabad az ember, mint a madár, és nem a laktanya falai között érvényes csak a „személyazonosságának igazolására rendszeresített passzus”. Katonáéknál pedig ez a módi járja. Mozoghat az ember kerítésbelsőtől kerítésbelsőig, de még odáig se mindig. Rab ez a nyomorult fiatal, még ha katonának, vagy harcosnak, vagy akár vitéz úrnak is szólítják. Rab a javából, egy bűn nélkül, két év szabadságvesztésre ítélt ártatlan pára. Hozzászoktatják a „benti” önállóságot nélkülöző, dedós élethez, csoda –e, hogy már gondolkodni is raj,- vagy szakaszkötelékben képes. Sokszor már a legénységi étkezdében a kanalak is egyszerre csörrennek. Egy – re betolja a babfőzeléket a szájába, kettőre kiveszi az üres kanalat. Egyszerre mozdul itt minden, talán még az udvarban a jegenyék is egyszerre esnek teherbe, és a kis nyárfagyerekek csak szállnak, kavarognak, mint gólya fos a levegőben, és beterítik azt a túlméretezett és agyondekorált laktanyaudvart. Na, de ne kanyarodjunk el a tárgytól, most a Trabant került a periszkóp szálkeresztjébe, akkor nézzük csak meg, miért is birizgálja annyira Ludas emlékezetét!
Hol volt, hol nem volt, volt két Trabant. Az egyik a humán tiszt főhadnagyé, a másik pedig Ludasé, pontosabban az édesapjáé. Ez a két autó, mivel mindkettő világoskék színű volt, nagyon hasonlított egymásra. Voltak azért szemmel látható eltérések a járművek fizimiskájában. Naná, hogy elsősorban a rendszám számai tértek el, nem úgy a betűk, amelyek utalva a szériára, teljesen egyformák voltak. A megkülönböztetést könnyítette, hogy a főhadnagy verdájában már messziről virított egy kockás pléd. A leglényegesebb különbség a járművek között pedig az volt, hogy Ludas a helyőrségbe nem vihette be az autóját. Akkoriban ezt nagyon szigorúan tiltotta a magyar bakák részére megalkotott szabályzat. A sorkatona, akkoriban még felsőágyas honvéd, „gépe” mégis tíz napon keresztül minden délelőtt megközelítette a helyőrséget, sőt oda behatolt, és illő, vagy nem illő módon igénybe vette a laktanya melletti, a hivatásos állomány részére fenntartott „gépkocsi tárolót”. Ez a cselekedet egy bizonyos szempontból teljesen szabályos volt, a mögötte lévő turpisságot pedig mély hallgatás vette körül. A történet azzal kezdődött, hogy a helyőrségtől aránylag távol, az egyik üdülőhelyen sorkatonák számára egy nyári tábort szerveztek, amelynek a parancsnokául Vidám főhadnagyot, a humán tisztet jelölték ki, aki magával vitte a „baka kempingbe” az írnokát, Ludas honvédet is. A katona nagyon örült ennek a jutalomüdülésnek, és parancsnoka munkáját segítette, amiben csak tudta. A főhadnagy már az első nap délelőttjén elrobogott kék színű Trabantjával a helyőrségbe és valamikor ebéd után érkezett vissza. A táborban kijelölt személyek – tiszthelyettesek – regulázták az állományt, ami abból állt, hogy két óra érdekes előadást hallgattak, majd megnéztek egy érdekes filmet a tábor „házimozijában”. Ludas is kapott feladatokat a főhadnagytól, amit maradéktalanul elvégzett, és amikor főnöke visszaérkezett elé állt kérésével:
- Főhadnagy úr, kövezzen meg, ha túl szemtelennek tart, de nekem ma haza kellene jutnom!
- Valami gond van otthon?- kérdezte a főhadnagy.
- A napokban szül a feleségem,- válaszolt a katona.
- Milyen távolságra laksz a tábortól?
- Hatvan kilométerre.
- Megy vonatod?
- Megy, valamikor késő délután, de nekem az megfelel, azzal gyorsan hazaérek.
- Kapkodd magadra a kimenőöltözetet, addig én kiállítom a papírjaidat,- adta meg a megnyugtató választ a táborparancsnok, és már Ludas öltözött is. Közben egyfolytában az motoszkált a fejében, hogy ez a főhadnagy nem is katonának, hanem pedagógusnak való, de közben rájött, hogy ez a jólelkű humántiszt valójában itt is pedagógus, ízig, vérig emberbarát, és ha ő is katonai pályára kerülne, pontosan ilyen szeretne lenni. Jóval később, évek múltán is, amikor Ludas már rendőrtiszti egyenruhájában szolgálta a hazát, többször eszébe jutott ez a nagyszerű ember, de sajnos soha többé nem találkoztak. Most azonban térjünk vissza a táborba, ahol a honvéd jelenti parancsnokának:
- Főhadnagy úr jelentem, eltávozásra kész vagyok,- amit a „főnök” egy mosollyal nyugtázott, majd így szólt:
- Mielőtt elindulsz, lenne egy kérésem. Kint áll az utcai parkolóban a Trabantom, kicsit rosszalkodik az akkumulátora, csak tolásra indul, segítenél?
- Természetesen,- válaszolt a katona, és örült, hogy valamit viszonozhat a hirtelen rázúduló jóból. Az autó lejtőshelyen állt, a főhadnagy beült a volán mögé, és a baka egy lökéssel megoldotta a problémát. Indult volna a vasútállomásra, de parancsnoka kiszólt a Trabiból:
- Pattanj be, elviszlek a vasútállomásig! – és már robogtak is. Néhány perc múlva meg is érkeztek, de a főhadnagy nem kanyarodott be a vasúti megállóhelyre, hanem tovább hajtotta a fürge kétüteműt.
- Főhadnagy úr, elkerültük az állomást,- szólalt meg Ludas.
- Átviszlek a szomszéd állomásra, onnan van azonnal vonatod, a betorkolló vonalról. Megkérdeztem a vasúti tudakozót,- válaszolta a főnök, ellentmondást nem tűrő hangon, és a katona jobbnak látta, ha nem kezd el tiltakozni. Hamarosan jött a vonata, kényelmesen hazaért. Másnap reggel hét órára kellett visszaérnie a táborba. A menetrendet áttanulmányozva, csak olyan vonatot talált, amely késő este, vagy a hajnali órákban repíthetné vissza, ezért édesapja Trabantjával vágott neki az útnak. Az üdülőhelyre beérve, keresett egy, a tábortól nem túl messze lévő utcát, ahol a széles útpadkán állította le az autót. Innen gyalogosan ballagott be a „bakakempingbe”. A főhadnaggyal már a bejáratnál összefutott, aki fontosnak tartotta feltenni a kérdést:
- Sikeresen hazaértél?
- Igen, nagyon köszönöm a segítségét, főhadnagy úr! – válaszolt a fiú.
- Na, és mivel jöttél vissza,- tette fel a következő kérdését a gondos parancsnok.
- Főhadnagy úr, abban bíztam, hogy nem kell ilyen kérdésre válaszolnom, reméltem, hogy titokban tudom tartani, hogy mivel jöttem vissza. Most már egy életem, egy halálom, de önnek nem tudnék füllenteni, édesapám Trabantjával jöttem vissza, az egyik kis utcában állítottam le, - mondta a katona.
- Akkor most elballagsz, idehozod az autódat, és ideállítod a parkolóba. Édesapád nem örülne neki, ha ellopnák, vagy feltörnék.
- Értettem,- viharzott el a meglepett honvéd. Hamarosan visszaérkezett és a kék Trabant máris ott állt a másik, a főhadnagy kék Trabantja mellett. Mint két tojás, olyan volt a két autó, tökéletesen egyforma színnel, és mindegyik megkímélt állapotban. Az aznap délelőtti foglalkozásnak is vége lett, ebéd közben a főnök rákérdezett a beosztottjára:
- Javíts ki, ha rosszul következtetek, de ezzel a Trabanttal komoly terveid vannak a jövőre nézve?
- Igen, ha a napokban megszül a feleségem, szeretnék eltávot kapni.
- Mennyi idő van a szülésig?
- Bármelyik pillanatban beindulhat a szülés, holnapra van kiírva.
- Akkor meg mit állsz itt még mindig? Nyergelj, fordulj! – adta ki a vezényszót, mint annak idején Baradlay Richárd az öreg Pál huszárnak. A Trabi hamarosan vágtatott hazafelé, vitte a boldog katonát. Kétszeresen is örült ez a megszeppent tüzérgyerek: örült, hiszen hamarosan apa lesz, és örült, hogy ilyen rendes parancsnoka van. Úgy látszik, hogy kisfia jól érezhette magát édesanyja pocakjában, mert nem igen sietett megszületni. Ludas reggel, pontos időben visszaért az üdülőhelyi „pihenő kaszárnyába”. A főhadnagy ellátta feladatokkal, majd hozzátette:
- Nekem most sürgősen, egy nagyon fontos ügyben, el kell mennem a laktanyába, de ha nem érek vissza időben, ebéd után, ha elvégezted a kiszabott munkát, hazamehetsz.
- Köszönöm főhadnagy úr! – szólt a katona, a Trabantjához siető parancsnok után, aki bepattant autójába, tekert egyet a gyújtáskapcsolón, de az önindító felmondta a szolgálatot. Ludas néhány katonatársa segítségével próbálta tologatni, de nem sikerült elindítani.
- Itt az én autóm, menjen ezzel, - ajánlotta fel főnökének, aki visszautasította az ajánlatot:
- Ez visszaélés lenne a részemről,- mondta, de a katonája addig győzködte – és más megoldás nem látszott a probléma megoldására – elfogadta a járművet. Ebédidőre érkezett vissza, és amikor köszönettel átadta beosztottjának a slusszkulcsot, megjegyezte:
- Teletankoltam.
- Nem kellett volna, hiszen alig volt a tankjában, - szabadkozott a honvéd. Ludas ezt a délutánt, és az éjszakát is otthon töltötte, még mindig nem született meg várva várt kisfia.
Reggelre zuhogott az eső, és az aszfalt nélküli utcából a kis Trabant csak nagy erőlködések árán tudott kivánszorogni, tetőtől-talpig besározva az égszínkék karosszériát. Ezzel a sáros autóval állt be a tábor parkolójába, pontosan előjárója tiszta „verdája” mellé. A főhadnagyból kikívánkozott a kérdés:
- Csak nem terepversenyen voltál az éjszaka?
- Dehogy, csak ilyen sáros utcában lakunk,- felelte, közben próbált segíteni parancsnokának, aki saját autóját „nyektette”, de a kelet-német csoda nem akarta az igazságot, nem indult. Rövid győzködést, és szabadkozást követően ismét a katona- immáron sáros – Trabantjával indult a főnök a helyőrségbe. A táborban pedig egyik foglalkozás követte a másikat, és mint az óramű, ebéd után megérkezett a főhadnagy Ludas tisztára csutakolt Trabantjával. Az autó le lett mosva, de valamilyen pasztával is lekenték, mert csillogott, villogott, mint Salamon töke. A katona rögtön rá is kérdezett a kocsiból kiszálló tisztre:
- Mi történt ezzel a géppel? Rá se lehet ismerni, olyan szép lett! – bámulta csodálkozva autóját, de azonnal meg is jegyezte:
- Le tudtam volna én is mosni, ma délután!
- Hidd el, hogy én se tudom, hogy mitől lett ilyen szép tiszta, - válaszolta a parancsnok, amit a honvéd – hát persze, hogy nem hitt el. Meg volt győződve, hogy a főhadnagy keze nyomát dicséri a kocsi takarítás. Az igazságot jóval később, a leszerelésük előtti napokban tudta meg, attól a katonatársától, aki szintén lakója volt ennek a felejthetetlen katonatábornak. Az eset pedig valahogy így történt:
Amikor a humántiszt elkocogott a küszöbtől, a rádióantennáig sáros autóval, Sanyi, a katonatárs odatelefonált a helyőrségbe és Gyurinak, a közös havernak a következőket mondta:
- Gyurikám, tudnátok segíteni a mi humántisztünkön? Hamarosan megérkezik a laktanya parkolójába a Trabijával, valami nagyon fontos ügyet kell neki elintézni, aztán már indul is tovább, de olyan helyre megy, ahol megszólnák, hogy ilyen sáros a kocsija.
- Értem, puceráljuk ki, kívül belül?
- Igen, de ő ne lássa, hogy mossátok a gépet! Nem szereti, ha körüldongják, - fejezte be kérését Sanyi, és a laktanya parkolójában a koszos sárcsomóból tetszetős járművet varázsoltak a haverok. Hát, ezért nem tudta a főhadnagy, és ezért nem tudta Ludas, hogy ki glancolta ki azt a szegény kis négykerekűt.
8. Előléptetés – ötpercenként
Újabb megálló következett, többen leszálltak, és újabb arcok jelentek meg az ajtóban. Ludas egy pillantást vetett rájuk, aztán újra visszamerült gondolataiba, álmodta tovább az angyalbőrben töltött napokat. Az álomképek nem időrendben váltották egymást, hanem – talán – súlyuk, érdekességük rakta őket sorba. Egy katona életében kimondva, kimondatlanul, tagadva vagy elismerve, de nagyon fontos egy-egy előléptetés. Utólag, a civil életben, persze a krumplivirág szerepe leértékelődik, de ott „túl a kerítésen”, akkor, abban a helyzetben nagyon is nagy értékkel bír. Az előléptetés általában ünnepi ceremónia keretében történik, ünnepekhez kötik, vagy egy-egy időszakváltáshoz. Általában. Néha, azonban előfordul ez más formában is, ezeket nevezik rendkívüli előléptetésnek. Vannak egészen extrém esetek is!
- Nekem ez se úgy alakult, mint, másoknak, - gondolta Ludas, és máris megjelent emlékeiben az a bizonyos nap, amikor neki is kinyílott a krumplivirág. Szédületes egy nap volt, annyi biztos. Alighogy elkezdődött a második időszak, éppen, hogy csak leszereltek az öregek, Ludas, aki fiatalon is már írnokként szolgált, éppen a kiképzési tervet gépelte az írnokiban, amikor belépett hozzá az egyik, frissen debütált öreg, és kifejezte neki, hogy bármennyire is lépett a „gumikorszakba” ő még sokáig „kopasznak” tekinti. Elvárja, hogy úgy pattogjon neki, mint a „nikkelbolha”, végtére is, ő már tizedes úr, és a csíkoshátú vadmalac köteles az ő parancsait végrehajtani. Erre vonatkozóan tartott is egy hevenyészett eligazítást, a munkából ki sem látszó írnoknak.
- Jól van Pistikém, csak hagyjál most dolgozni, aztán majd a többit megbeszéljük,- vetette oda az újdonsült káplárnak. Ő, azonban csak „kötötte az ebet a karóhoz”, és bárhogy is csűrte, csavarta, nem túl értelmes beszédét, abból csak egy következtetést lehetett levonni: most, hogy ő tizedes lett, amiből jelen pillanatban egyetlen egy van az emeleten, hozzá kell igazítani minden órát. Most olyan világ következik, hogy olyan még nem volt ezek között a hülyeségtől málló vakolatú falak között. A tizedes tovább görcsölt Ludas előtt, aki megunva a patáliát, foghegyről odavetette a „Macska Jancsinak”:
- Jól van tizedes, beszállok a ringbe. Végrehajtom az összes törvényes parancsodat, a többi marhaságodat pedig felejtsd el!
- Erre még visszatérünk, - sziszegte a felfújt hólyaggá változott tisztes, - egy dolgot ne felejts el, te csak egy gumi honvéd vagy, én pedig, ahogy az ábra is mutatja tizedes. Neked tizedes úr. Most pedig föl, vigyázz!- adta ki a vezényszót a bambán, csodálkozó tekintetű honvédnak, akinek esze ágában se volt felállni, azaz, hogy mégis csak felállt, mert az egyik katona beszólt neki, a nyitott ajtón:
- Ludi, hívat az osztályparancsnok, - adta át az üzenetet a „hírnök”. Ludas fogta az elkészült kiképzési tervet, és célba vette a nagyfőnök irodáját. Az osztályparancsnok egy jó fej alezredes volt, művelt, igazi katonai szakember, a katonáival emberséges. Ludas kopogott, mire az öreg kiszólt:
- Lépj be, - mondta, így tegezve, ugyanis tegezte a katonákat, akik ezt mégsem tekintették csendőr pertunak, és szívesen vették az apjuk korabeli parancsnoktól. Mielőtt a honvéd engedélyt kérhetett volna „bent tartózkodni”, az ales hellyel kínálta. Ludas leült, és milyen szerencse, hogy ezt tette, mert amik itt, ezután, ebben a irodában, amit kopaszként naponta takarított, olyan dolgok következtek, hogy az olyanoktól az emberek nem leülni szoktak, hanem legalábbis hanyatt vágják magukat. Az alezredes a dolgok közepébe vágott:
- A mai napon elő foglak léptetni, megértetted?- közben kibámult az udvarra néző ablakon. A katona nem tudott felelni a meglepetéstől. Valamit nyöszörgött válaszként.
- Ne dadogj, azt kérdeztem, hogy értetted e? – szólt ismét a nagyfőnök. Ludas már látott néhány előléptetést, de azok mindegyike úgy kezdődött, hogy felolvastak egy parancsot az állomány előtt. Tehát a megfelelő protokoll szabályok között szokott lezajlani egy ilyen – a katonák életében fontos - ceremónia.
- Értettem, - préselődött ki belőle a válasz.
- Akkor, most irány a körlet és felvarrod a csillagot,- adta ki az újabb utasítást a parancsnok. Ludas lelépett, az útja a raktároshoz vezetett, akitől kért két szem krumplivirágot, és a segítségével felragasztotta zubbonya bal és jobb parolijára a fehér csillagokat. Izgatottan lépett be a főnöki irodába:
- Alezredes úr, jelentem, parancsát végrehajtottam! – de úgy látszik ez a meglepetések napja. Hogy ne lepődött volna meg, amikor az öreg valahogy így válaszolt:
- Kevés! – a katona izgalmában nem vette észre a „góré” szeme sarkában a huncutságot, a jó szándékú pajkosságot. Értetlenül nézett, az alezredes azonban átsegítette a tétovázáson:
- Kevés csillagot varrtál fel, tessék pótolni! Lépés, indulj! – és a katona elindult. A folyosón kétszer kellett megfognia a falat, nehogy az izgalomtól „megküldje a flasztert”.
- Na, most meg mi a rosseb kéne? - kérdezte a nyugalmában megzavart raktáros.
- Hát, még egy-egy krumplivirág, innen is, meg innen is, - mutatott a másikak mellé Ludas.
- Sok előléptetést láttam, de ez túlmutat az összesen, - csúszott ki a raktáros száján.
- Látod cimbora, miben vagyok? – mondta együttérzést várva a furcsa előléptetést „elszenvedő” szegény katona.
- Majd sajnállak, ha ráérek, - felelte kajánul a raktáros, a tizedessé ragasztózott baka pedig elindult az osztályparancsnok irodája felé. A folyosón átvillant az agyán, hogy most aztán azt se tudja, hogy milyen rendfokozatban van. Negyedórája honvédként lépett be a főnöki irodába, aztán negyed óra leforgása alatt volt őrvezető, most pedig tizedes. Írást azonban még nem látott, ezek szerint továbbra is honvéd. Az iroda ajtó nyitva állt, az alezredes behívta a felbukkanó katonát. Rápillantott, és ismét elhangzott a kevés kifejezés.
- Még mindig kevés,- és újra elküldte a katonát, hogy most már a neki tetsző parolival térjen vissza. Amikor a raktáros meglátta a közeledő katonát, már messziről rákiáltott:
- Mi a franc van itt? Téged ötpercenként előléptetnek? Nagyon jó hátszeled lehet, ha így folytatod, hamarosan aranyból lesz a váll lapod, - közben vigyorgott, és készségesen segített az „előléptetésben”. Ludas az össze-vissza ragasztózott szakaszvezetői parolival ment vissza a parancsnokhoz, aki már meg volt elégedve a csillagok számával.
- Egy dolog azonban még hiányzik,- küldte vissza a raktárba a „frissragasztású” szakszit az alezredes,- elmész és lecseréled a derékszíjadat vállszíjasra! – így hát elindult a katona, ment a raktár felé, és már előre restelkedett, amikor a raktárost meglátta, aki legnagyobb meglepetésére, egy vállszíjas derékszíjjal várta. A parancsnokhoz már vállszíjas szakaszvezetőnek öltözve lépett be, de ott motoszkált a fejében, a „hogyan tovább”, vagy inkább a „most mi lesz” két marcangoló kérdés. Hamarosan mindenre meg lett a válasz.
- Szakaszvezető, hívja össze eligazításra az állományt,- mondta hivatalosan, most már magázódva az alezredes.
- Értettem! – és a folyosón háromsoros vonalban felsorakozott az alakulat személyi állománya. Jobb szélén elől a nagyszájú, újdonsült tizedes, a napokban öreggé lett katona, aki nem is olyan régen – talán egy órával azelőtt – terrorizálni akarta a szakaszvezetővé avanzsált Ludas honvédet. A felsorakozott állományhoz közben megérkezett a parancsnok, és az alakulat sorállományának rangidősévé korosodott szakaszvezető.
- Szakaszvezető, lépjen be az alakzatba, első sor, jobb szélére,- adta ki első utasítását.
Értettem, - szólt a katonás felelet és Ludas belépett a rangidőst megillető helyre, a tizedes elé, aki eközben több színben is játszott. A java még vissza volt, az alezredes ismertette a magasabb egység parancsnokának, személyi állományra vonatkozó parancsát, amelyből ismertté vált, hogy Ludas Kálmán honvédet előléptették szakaszvezetővé, és szakaszparancsnoki beosztásba helyezték. Ez utóbbi miatt kellett a vállszíjas derékszíj, amit antantszíjnak is neveznek katonáéknál. A nagyreményű tizedest Ludas a maga sajátságos módján leckéztette meg: a lehető legrendesebben bánt vele. A többit elvégezte helyette a maró lelkiismeret.
9. Egy nem mindennapi eltávozás
A friss civilt, az újdonsült tartalékos őrmestert vitte a busz, egyre távolodott a laktanyától, de még az út nagyobbik fele vissza volt. Egykedvűen bámult ki az ablakon. Az út szélén néhány katonát látott, akik alighanem stoppolni készültek, azért tekergették nyakukat előre, hátra.
-Hej, édes Jó Istenem, de sokszor integettem én is mire megállt egy-egy autó. A katonák a stoppolás nagymesterei, és ezzel együtt a hazajutás művészei. Kénytelenek is a közlekedésnek ezt a formáját választani, mert a hazáig és vissza út vonattal teszi ki egy eltávozás nagyobbik részét. Már amennyiben kap eltávozást. A parancsnokok sokszor úgy érzik, hogy az a legfőbb feladatuk, hogy a szegény bakát, ha kell, ha nem bent tartsák hétvégén is. Amint ezen törte a fejét, hirtelenjében beugrott az első eltávozása. A legelső, de ha fokozom, akkor a leges legelső. Ilyent még a haragosának se kívánhat az ember! Több, mint két hónap telt el bevonulása óta, amikor a szolgálatvezető a hétfői parancskihirdetésen felolvasta, hogy a hétvégét kik tölthetik otthon. Nagyon várta a szombatot, már nagyon hiányzott a családja, a barátai. Majdcsak eljön ez a hétvége is, amióta világ a világ, a naptárban az egyik nap egyugyanazon ütemben következett a másik után. Ezen a héten, mintha megváltozott volna ez a szabály, az idő kereke, mintha berozsdásodott volna. Persze egy-két esemény is megakasztotta a dolgukat egyébként jól végző fogaskerekeket. A katonaságnál néha előfordulnak váratlan és rendkívüli események, olyanok, amelyek minden addigi tervet, elképzelést felülírnak. Ez történt annak a hétnek péntek hajnalán is. Nevezetesen az, hogy az egyik objektumról, őrhelyét hátrahagyva, fegyverével és a hozzátartozó nem kis mennyiségű lőszerrel „megpattant” az egyik katona. A parancsnokság megtette a szükséges intézkedéseket, amelynek részeként a felkutatására az alakulat többségét kivezényelték arra a területre, ahol – a feltételezések szerint – rejtőzködhetett. Ilyen esetekben nincs idő és lehetőség kiválogatni, hogy ki megy eltávra, meg hasonló úri huncutság, hanem, amikor elhangzik a”gépjárműre” vezényszó, a következő pillanatokban már sisakkal a fejükön, fegyverüket szorongatva, ülnek a deszkán. Sok baromság történt a blokírozás során, amint beesteledett, néhány hülye katonánál beindult a majré, és annak ellenére, hogy lőni csak parancsra lehetett, beleeresztettek néhány sorozatot az előttük zajongó erdőbe. Nagy keservesen jött el a következő reggel, a májusi hajnal összes csapadéka áztatta a bakákat, de a feladatot folytatni kellett, mert mindennek meg van a maga rendje, folyamata, és az mind le van írva egy-egy nagy könyvbe. Van, ami egyikbe, vagy éppen egy másikba. Valamikor szombat dél körül az egyik őrnagynak eszébe jutott, hogy azok a katonák, akiket eltávozásra engedtek, elmehetnek, azaz egy ZIL beviheti őket a laktanyába. Ludas is köztük volt.
-A buszt már nem érem el, de vonattal még hazamehetek,- gondolta. A körletbe érve kereste a raktárost, hogy elkérje a kimenőruháját, de a napos felvilágosította, hogy jelen pillanatban a raktáros is, a szolgálatvezető is valahol az erdőn éppen bottal üti a szökött katona nyomait. A bent tartózkodók között nincs olyan, aki most, kimenőruhával tudna szolgálni. Ludas bement a hálókörletbe, leült az egyik stokira, és bánatosan motyogta az orra alatt:
- Ez is csak velem történhet meg! - de erőt vett szomorúságán, és kiment a naposhoz, aki jó barátja volt és megbeszélték az előző nap eseményeit. Annyira belefeledkeztek a társalgásba, hogy alig vették észre, hogy egy – náluk egy időszakkal idősebb – katona, kimenőruhában ballagott fel a lépcsőn. A naposnak leadta a katonakönyvét, aztán elindult, hogy melegítőre öltözzön. Ludasnak felcsillant a szeme, és máris letámadta a beérkező gyereket:
- Te, Jocó, elkérhetném a kimenő göncödet?
- Elkérheted, de az a nagy kérdés, hogy odaadom-e, - felelte, de már szinte lerítt róla, hogy az alku megköttetik.
- Mit kérsz cserébe?
- Hazait!
- Akkor ezt meg is beszéltük, hétfőn itt vagyok a pakkal,- válaszolta Ludas. A neheze még ezután következett, erre akkor jött rá először, amikor elkezdte magára ölteni a beérkező katona kimenő ancugját, aki 15 centivel alacsonyabb, 10 kilóval könnyebb volt, mint a ruhát kunyeráló honvéd. Május volt, tehát elsejétől már a nyári kimenőöltözéket kellett használni, ami egy 70 mintájú nadrágból, egy ingblúzból, egy tányérsapkából és egy pár barna bőr félcipőből állt. Az első egetverő probléma, hogy a nadrág derékban olyan szűk volt, hogy csak nadrágszíjjal lehetett valami rettenetes módon megtartani a helyén. A napos, Horváth honvéd bíztatása némi erőt adott az öltözködőnek:
- Ne törődj vele, hogy a nadrágot felül nem tudod összegombolni, majd az ingblúz eltakarja, mondta vigasztalóan. Ez valóban, azokban az esetekben így van, ahol méretes az ingblúz. Erről a ruhadarabról ezt nem lehetett elmondani. Annyira szűk volt, hogy egy-két gomb minduntalan kicsúszott a gomblyukból, és hol a katona hasát, hol a mellkasát tette láthatóvá, amit szerencsére a fehér atlétatrikó eltakart. A nadrág alsó szárai csak a zokni szárának felső részéig, azaz kb. sípcsontig értek, ezért óvatosan kellett lépni, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, és a lehetőségekhez képest minél többet takarjanak a lábból. A cipővel volt a legkevesebb baj, mert Jocó nagy lábakon élt, ezért a csónakméretű lábbelit fűzővel kellett összeszorítani, nehogy elmaradjon valahol a nagy igyekezetben. A kényszer-maskarába öltöztetett katona belenézett a folyosó falára felcsavarozott ember nagyságú tükörbe, és első gondolata az édesanyja volt: - Mit szólna szegény, ha így látná szegény, ágrólszakadt fiát. Mit gondolna a hadseregről? Ezeknek a szerencsétlen katonáknak már rendes ruhát se adnak? Sok ideje nem volt mélázni, mert Horváth a napos beleszólt gondolataiba:
- Igyekezz haver, gyere, lekísérlek, nehogy okoskodjanak veled, és visszazavarjanak! - és a jó barát védőszárnyai alatt közelítették meg azt a rést a betonkerítésen, amit kapunak neveznek. A kapuügyeletes egy öreg főtörzsőrmester volt, aki titokban már vágta a centit, és alig várta, hogy ledobhassa magáról az angyalbőrt. Amikor meglátta a három számmal kisebb öltözetet viselő katonát, akkorát röhögött, hogy még a műszaki kapunál is hallották. Már messziről megszólította a szokásostól - enyhén fogalmazva is – elütő ruházatú honvédet.
- Hát maga meg maskarabálba készül?… hogy néz ki katona? – röhögött bele a megilletődött szerencsétlen katonagyerek képébe.
- Jelentem, eltávozásra! – nyöszörögte a választ, és mivel az nem volt valami lehengerlő, ezért Horváth vette át a szót:
- Főtörzs úr, ez a tartalékos katona eltávot kapott, mert megszült a felesége, haza igyekezne szegény, de nem tudtunk kimenőruhát adni neki, mert a rendkívüli helyzet miatt nem lehet a raktárt kinyitni. Jó lenne elérni a vonatát! – vágta ki magát Horváth. Füllentése hihető volt, mert a laktanyában éppen tartózkodtak tartalékos katonák is.
- Menjen, jó egészséget kívánok a feleségének is és a kisbabának is, - bocsájtotta útjára, mosolyogva a katonát, de ő már a jókívánság végét nem hallotta, mert elporzott a vasútállomás irányába. Erős fájdalmat érzett mindkét sípcsontja tájékán, amikor beérkezett az ódon állomás épületbe.
- Biztosan a sietéstől,- gondolta és célba vette azt a kis szögletes lyukat a váróterem falában, amelyik fölött ott virított a „jegypénztár és tudakozó” felírat. Még kérdést sem tett fel az ablak mögött üldögélő hölgynek, aki a nélkül is a tudtára adta:
- Ma már innen több vonat nem indul, majd holnap korán reggel!- hadarta el a kegyetlen valóságot. Ludas bánatosan leült az egyik padra, ami kényelmetlennek bizonyult a közelben lévő ajtó ki-be csukogatása miatt, ezért elindult, hogy átüljön egy távolabbi, a sarokban lévőre. Ebben a pillanatban haladt el az ajtóval szemben, a peronon egy rendőr-honvéd vegyes járőr, akik úgy értelmezték, hogy őket meglátva, egy katona el akar iszkolni. Berontottak a váróterembe, utána léptek a nagyon furcsán öltözött katonának, elkapták, rávágták egy asztalra, fegyvert nyomtak az oldalába, és csak ezután kérdeztek:
- Igazolvány, körletelhagyási engedély?
- Itt van minden a táskámban, és a szabadon hagyott kezével nyúlt volna a cementlapra esett táskájáért, de a rendőr rászisszent:
- Meg ne próbáld! – majd a járőrtársának adta ki az ukázt, - vegye fel a táskáját, szedje ki az igazolványát! – na, így már rendben is van a dolog, - mondta megnyugodva, amikor meggyőződtek, hogy nem a szökött katonával állnak szemben. A rendőrzászlós elnevette magát, amikor jobban szemügyre vette a magyar hadsereg derék katonáját, nem állta meg megjegyzés nélkül:
- Hát öcsém, van valamilyen öltözködési stílusod! Az igazolványodat mért nem a zsebedben tartod?
- Mert annyira szűk ez a kib….tt ingblúz, hogy ha teszek valamit a zsebembe, már nem tudom begombolni, - adta meg a választ a „Svejkre hajazó” katona, de a zászlós ennyivel nem érte be. El kellett neki mesélni az egész történetet, ami körüllengte ezt a furcsa „katonadivatot”. Ludas pedig mesélt, a történetet kicsit ki is színezte, amin aztán akkorákat röhögtek, hogy azon vették észre magukat, hogy hallgatóságuk is lett, néhány vasutas személyében, akiket a zászlós régi ismerősként üdvözölt. Amikor megtudták, hogy Ludas lekéste a vonatot, az egyik megnyugtatta:
- Sose félj barátom, amíg minket látsz! A mi vonatunk is arra megy, amerre te tartasz, igaz, hogy tehervonat, de szorítunk egy kis helyet neked is magunk mellett.
- Mikor indulnak, és mit szállítanak bátyám? - kérdezte a katona.
- Fél óra múlva indulunk, hízódisznókat szállítunk, - lepte meg a válasz a fiút. De, amikor beinvitálták a mozdony mögötti személyvagonba, megnyugodott. Kelet felől már pitymallott, amire hazaért.
II. Egy gyakorlat élményei
Most, azonban, a régóta áhított civil ruhában a hazafelé tartó buszon ült, és félszemmel néha-néha kisandított a tájra, de lelki szemei előtt egészen másfajta képek, egy korábbi gyakorlat képei jelentek meg. Az alakulat – máshonnan érkező katonákkal együtt- „gyakorlóháborút” vívott, a hazánkat megtámadó ellenséggel. A gyakorlat keretében tüzérségi éleslövészetet is tartottak. Az ágyúkkal nagy távolságra lőnek, és a lőteret biztosítani kell, nehogy illetéktelenek bemenjenek a területre, mert azt mondani sem kell, hogy életveszélyes. Ide, a biztosító – vagy jelzőőrök – közé osztották be Ludast is. Társával együtt letették egy erdőszéli területre, ahonnan nem messze, szép számmal sorakoztak szőlők és pincék. Reggeltől estig látta el a két katona a szolgálatot. Eleinte az idő múlásával nem volt nagy baj, mert amíg „fiatal” az idő, úgy tűnik, hogy a mutató is elfogadható tempóban ugrál előre az óra üvege alatt. Egészen addig, amíg a nap teljesen a fejek fölé ér… nem is beszélve arról, amikor az árnyék – most már az ellenkező irányban – nyúlni kezd. Ekkorra már a viccek és a mesék is elfogynak. Aludni nem lehet, mert az ördög nem alszik, ellenőrzést is kaphatnak, és az is előfordulhat, hogy az ő posztjukon jut be valaki a tiltott zónába. Ültek a leterített sátorlapon és bámulták a szép erdőszéli tájat. Tekintetük egyre többször tévedt a pincék melletti cseresznyefákra. Ott van az ágakon a nassolni való, és egy kis gyümölcsdézsmálás talán nem is olyan nagy bűn! Ludas már megbeszélte magával, hogy „odaugrik” a néhány száz méterre lévő hívogató piros gyümölcshöz.
- Szedek néhány szemet a szimatszatyorba, és már itt is vagyok,- hadarta el társának, és azon vette észre magát, hogy fent van az egyik jól megtermett fán és a gázálarc táskába egyesével csipkedi az érett cseresznyét. Éppen azon törte a fejét, hogy itt van ez a néhány fa, mindegyik roskadozik a leszedetlen termés súlya alatt, amit még a seregélyek is fent hagynak, mert a felhelyezett védőhálótól nem tudják megközelíteni. Az egész az enyészeté lesz? Teljesen belefeledkezett gondolataiba, amelyből egy erős férfihang zökkentette ki.
- Jó napot adjon Isten! – hallatszott lentről. A katona úgy megijedt, hogy azonnal megindult lefelé. Először mászott az ágakon, de aztán az egyik ágat nyújtóként használva megpróbált leugrani, ami csak részben sikerült, mert megfeledkezett a hátán átvetett géppisztolyról, ami egy kiálló csonkban megakadt és a szerencsétlen baka máris lógott a fegyvere szíján. Közel volt a föld, mégsem tudta elérni, fogoly volt.
- Na, ezt jól megcsináltad fiam,- szólt az előbbi hang, és a baka némileg megnyugodott, hogy a fa alatt álló ember nem kezdte el püfölni, hanem hozott egy kettes létrát, és lesegítette a fáról a” cseresznye tolvajt”.
- Csak néhány szemet szerettem volna szedni,- magyarázta „bűnös tettét” a fiú,
- Mutasd, mennyi van a táskádban? - kérdezte az idős férfi, akiről kiderült, hogy a terület gazdája. A katona kinyitotta a szimatszatyrot, amelynek az aljában lapult néhány szem. Az öreg, és a „lajtorja” segítségével egy-kettőre megtelt a „szütyő”.
- Na, akkor ezzel megvolnánk, - szólt az öreg, - vidd el a társaidnak, hadd kóstolják meg ők is. Néhány nap alatt sajnos az egész kárba vész, én már nem tudom leszedni.
- Minden nap kijön a területére? – kérdezte Ludas.
- Minden nap, de csak délután, mert délelőtt más dolgom van az udvarban. Van néhány jószágom, elbíbelődök velük reggel, meg délelőtt. Nem megy már úgy a munka, mint régebben, - panaszkodott a gazda. Ludas megköszönte a cseresznyét, és visszaballagott társához. A balul sikerült fára mászásról, és a lógásról, egyetlen szót se ejtett. Már esteledett, amikor lefújták a lövészetet. A táborba vonulást követően Ludas odalépett közvetlen parancsnoka elé, és elmesélte neki a kis öreget, megemlítve, hogy milyen nehéz helyzetben van, a rengeteg cseresznyéje kárba vész, pedig, ha le tudná szedni, a felvásárló szép pénzt fizetne érte.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy menjünk, és szedjük le? – kérdezte a parancsnok.
- Igen azt, - felelte a katona.
- Akkor leszedjük! Mégpedig holnap, mert egész napos szabad foglalkozást rendeltek el. Kérünk engedélyt a nagyfőnöktől. Úgy érzem, nem fog ellenkezni.
- Engedélyezem, de én is magukkal megyek,- terült szét a mosoly az arcán. Másnap reggel, alighogy a hajnali pára eltűnt a levelekről, egy teherautónyi katona, alezredesükkel berobogott a „tetthelyre”. Déli l2 órára az összes fáról „lekapkodták” a termést, és a pince mellett talált ládákba szedték. Arra is ügyeltek, hogy a kocsány rajt maradjon a gyümölcsön. Amikor elkészültek, és a ládákat is szép sorba, egymásra rakták az épület fala mellé, berobogott Trabantjával az öreg gazda, és a felesége. Csak álltak és nézték, hogy mekkora csoda történt velük. A néni tudott előbb megszólalni:
- Gyerekeim, nem is tudják, hogy milyen jót tettek velünk! Már veszni láttuk ezt a termést, pedig nagyon hiányzott volna a családi költségvetésből,- mondta meghatódva, közben a bácsi vette át a szót:
- Legalább néhány ládával rakjunk fel a teherautóra, megérdemlik ezek a derék gyerekek,- eközben Ludast megpillantva, kacsintott egyet. A parancsnok rákérdezett az öregemberre:
- Bácsikám, van járművük, amivel beszállítják a felvásárlóba a ládákat?
- Holnapra tudok szerezni, ma már nem.
- Ma nyitva van a felvásárló?
- Igen!
- Fiúk, az összes ládát a platóra, olyan óvatosan, ahogyan szüretelték! – és a több mázsa gyümölcs egy órán belül a rendeltetési helyére került. A jó tett nem csak a megajándékozottnak okozott örömet, hanem azoknak is, akik a jót megcselekedték.
A következő napon, a változatosság kedvéért hallgattak az ágyúk, annál nagyobb csatazaj hallatszott a gyalogsági lőtér irányából. Lőtt ott a szegény baka mindennel, amije csak volt: pisztollyal, géppisztollyal, golyószóróval, géppuskával. Ugyanúgy kellett biztosítani ezt a műveletet is, mint amikor a tüzérségi eszközök ordítanak bele a környező erdők csendjébe. Ugyanúgy a kijelölt helyeken kell szobrozni az őröknek, és a feladatuk itt is abból áll, hogy a meghatározott területre senki be ne tegye a lábát. Ludas és társa egy nagy domb tövében látta el a feszes betonszolgálatot, amelynek az első fele, aránylag gyorsan elszaladt, de a délután, abban a júniusi tikkasztó hőségben, úgy, tűnt, hogy sohasem ér véget. Egy akácfa árnyéka jelentette nekik az oázist, ebben a forró pusztaságban, szellő nem lebbent, levél nem rezzent a fák ágain. Egy jó darabig…, aztán először csak apró mozdulatokkal, majd egyre-jobban szemmel láthatóan, susogni kezdett az akác. Hamarosan megjelent az első, a második ártatlannak látszó kis felhő, majd a többi is, és úgy látszik, most, hogy már többen vannak, hangot is mertek adni jelenlétüknek. Egy távoli villanás, és egy dörrenés.
- Te, cimbora, ha ez ideér, a nyakunkba löttyent egy pár dézsányit, még az sincs, ahová behúzódnánk, - szólalt meg Ludas.
- Hát bizony ez az egy szem sátorlap nem ment meg bennünket egy kiadós esőtől, - folytatta a gondolatsort, Győző, a másik katona.
- Tudod mit? Felugrok a dombra, ott rengeteg akácbokor van, tördelek ágakat, és abból, valamint a sátorlapból összedobunk egy kunyhót, - de már indult is, és egy nagy halom lombos ággal tért vissza. Ledobta az „építőanyagot” és máris iszkolt az emelkedőn felfelé, újabb halom ágat tördelt, lefelé lépkedett, amikor zörejt hallott a háta mögött, olyant, mint amikor valaki, vagy valami futni kezd, és az útjába kerülő növényzeten átgázol: törtet? vagy inkább csörtet! Hátrapillantott is egy hatalmas vadkant látott a domb tetején, amely éppen akkor kapcsolt nagyobb sebességfokozatba és törtetett-csörtetett át az akác csihatagon. A gyors visszapillantás nem volt elegendő, hogy megállapítsa, hogy a vad őt üldözi – e, vagy egészen más irányba rohan. Na, de mire gondoljon a védtelen ember? Csakis arra, hogy őt vette üldözőbe a vaddisznó.
- Jaj, anyám! - ordította el magát, és amit a negyvenkettes bír, tűz le a völgybe. Rohant, száguldott lefelé, de a szerzeményét, a kunyhótető anyagát ölelte, el nem engedte volna, még ennél nagyobb veszély esetén sem. Dicséretére váljon, csak egyetlen egyszer esett el, akkor, amikor észlelte, hogy elrohan társa mellett, aki azonnal felfogta, hogy mi történt: A vadkan és Ludas majdnem egyszerre vették észre egymást, és mindkettő pára úgy megijedt a másiktól, hogy elkezdtek szaladni. A katona lefelé, társa irányába, a vaddisznó pedig nem az ellenkező irányba, mert ott a domb túloldala partban végződött, hanem oldalt a járhatóbb utat választva. Ludas arra gondolt, hogy a disznó őt üldözi.
- Nagyon megijedtem! – ismerte be, - mért nem lőtted le? – kérdezte, már viccesre váltva az előbbi”drámai helyzetet”.
- Nem lőhettem rá, - felelt Győző, - rögtön, az első felszólításomat követően elindult másik irányba, tehát belátta, hogy velünk nem kukoricázhat.
- De nem ám! – adta Ludas a kemény srácot, de társa nem tudta nem észrevenni a remegést a hangjában. Az idő, illetve az időjárás átdöccentette őket az előbbi izgalmakon, mert egyre közelebbről hallatszott az „égi ágyúzás”. Rekordidő alatt készült el egy kétszemélyes, vihar és eső biztos menedék, amelybe még a közelben lévő lekaszált fűből is bedobtak egy derékaljnak valót. Bevágták magukat a kunyhóba, és bentről nézték a hirtelen jött jégesőt, ami rövid idő alatt fehérre meszelte a körülöttük jajgató rétet.
Aztán még egy nap a lőtéren, azaz a szélén valahol, ismét mezei silbakként kellett eltölteni egy napot. Esős, zivataros nap, de legalább ennek a
múlásával is közelebb kerül a szegény baka a leszereléshez. Fogy az időmérő, naponta egy centivel rövidül, ez pedig a legfőbb vigasz, ami valami kis örömet jelent ebben az amúgy érdekes, de kerítéssel körbevett életbe. Amikor az öreg szárcsa a centijéből lenyisszantja a következő mutatószámot, olyan erő költözik szívébe, lelkébe, testébe, hogy a legzordabb körülményeket is könnyebben viseli. Azon a bizonyos hajnalon sem volt másként. Ömlött az eső, ordított a szél, dörgött, villámlott. A GAZ -66-os agyonázott ponyvája alatt ült, egymással szemben két sor álmos, lőtérbiztosító katona. Döcögtek, himbálóztak a terepjáróval, néha váltottak egy-egy szót, azt is leginkább akkor, amikor a soron következő lőtérstrázsa leszállt. Ilyenkor a plató végében elhelyezkedő továbbszolgáló szakaszvezető finom úri kezével lenyitotta a hátsó deszkát, leugrott, és belemagyarázta a „tudatlan” bakába ennek a nagyon bonyolult feladatnak az egyszeregyét, ami már a könyökükön jött ki. Az összes tennivaló abból állt, hogy oda, és arra, ahol lőnek, senki, és semmi be nem mehet! Hű, de bonyolult! Az egészben az a szomorú, hogy a sorkatonákból a hivatásosok, nem is nézték ki, hogy egy ilyen nagyhorderejű feladatot képesek végrehajtani. Összegezés: a baka hülye. A terepjáró vitte a kis csapatot a felázott erdőszéli terepen, imbolygott a jármű, dülöngéltek a bakák, megálltak a következő felállítási helynél. Leszállt a következő páros, a kocsi indult tovább, egészen addig, amíg körbeért a menet, és minden katona elfogyott a faülésekről. A továbbszolgáló szakaszvezető felcsukta a hátsó platódeszkát, és beszállt előre a gépkocsivezető mellé.
- Indulhatunk! – adta ki a vezényszót Ernőnek, akivel egészen a legutóbbi időkig egyívásúak voltak, hiszen annak idején együtt tanulgatták befűzni a surranót. Most azonban egyikük – a Lajos – szakaszvezető lett, mert aláírt két évet a hadseregnek. Ernő, nem is állta meg, hogy meg ne kérdezze volt újonctársát:
- Te, Lajcsi! Mi a francnak adtad be a csövet?
- Neked elárulom barátom: a radai rosseb tudja! Most már megtörtént, valahogy majd csak letelik az a plusz két év is. Egyszer minden véget ér, - vigasztalta magát, de a homlokán megjelenő néhány redő bizony, azt mutatta, hogy ezt a nagy baklövését nem tudta magában lerendezni. Tisztában volt vele, hogy nehezen viseli majd a társak leszerelését.
- Szakszikám, akkor most mehetünk a rövidebb úton, vagy körbe menjünk, amerre jöttünk?
- Hát persze, hogy a rövidebben, átlósan, ahogy Pitagórász is javasolná! – adta meg az irányt a krumplivirágos. Már az út nagy részét megtették, amikor a szakaszvezető felkiáltott:
- Állj meg Ernő! Elveszett a géppisztolyom!
- Biztos, hogy itt volt veled?
- Biztos, hoztam magammal, mert nekem is kell lőnöm azzal is, - felelt Lajos.
- Más megoldás nincs, végig kell menni a felvezetési útvonalon is,- jelentette ki a gépkocsivezető, és már fordultak is abba az irányba. Az időközben is szakadó eső még kegyetlenebbé tette az amúgy is rettenetes utat. A GAZ úgy viselkedett, mint egy csónak a viharos Balatonon, szerencsétlen azzal a kis elektronizált agyával azon gondolkodott, hogy felboruljon – e vagy ne. A sofőr látva, hogy a továbbszolgáló katona izgalmát a kocsi viselkedése miatti félelem tovább srófolta, megpróbálta nyugtatni:
- Nyugi Lajcsikám, a ruszkik jól megcsinálták ezt a szekeret! Ez még a Tajgát is legyőzi!
-A legfontosabb, hogy megtaláljuk az AMD-t, - nyöszörögte Lajos. Ennek azonban semmi jele sem mutatkozott. A szakszi egyfolytában figyelte az utat, és az út széleit, reménykedve, hogy valahol talán megpillantja az elhagyott fegyvert.
- Talán az a megnyugtató, hogy ezen az úton rajtunk kívül a madár se jár, vigasztalgatta magát a katona, - illetéktelen kezekbe talán nem juthat! Tüzetesen átnézték azokat a helyeket, ahol kifelé menet, lerakták a lőtérbiztosító katonákat, de a fegyver nem került elő, pedig nagy darab, könnyen észrevehető, hacsak nem esett be valahol a magas fűbe. Már majdnem végigmentek az egész útvonalon, egy olyan részhez értek ahol két kisebb part között vezetett az út. Lajos megszólalt:
- Állj meg cimbora, felállok a plató oldaldeszkára, felnéznék a partra is, - de már mászott, és a nyakát nyújtogatva kémlelte a két part tetejét, de a hűtlen géppisztolyt ott se találta. Elkezdett levánszorogni a teherautóról, arccal és hassal a plató irányába. Óvatosan ereszkedett le, a kevés megfogható felület és a csúszós oldal óvatosságra intette. Amint a szemei egy vonalba kerültek az agyonázott ponyva tetejével, először azt hitte, hogy nem jól lát: a géppisztoly ott homorított a vászonba mélyülve, két tartóvas között. A katona örömujjongásba tört ki.
- Rágondolni is rossz, milyen büntetést kaptam volna, ha nem kerül elő! – mondta kissé megkönnyebbülve. A gépkocsivezető nem állhatta meg szó nélkül, most jött el az idő, hogy egy kicsit odatörheti a borsot a bezupált katonának, aki egy-két esetben már tanújelét adta, hogy nem a sorkatonák közé valónak gondolja magát. Ezért így fricskázta meg a továbbszolgáló szakaszvezető urat:
- Lajcsi, sokszor gondolkodtunk azon, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki beadja a csövet, de most itt ezen a gané dombon – mutatott a lőtér irányába – jöttem rá, hogy ehhez, édes barátom, inkább úgy fogalmaznék, hogy mi nem kell: vagyis, hogy is mondjam, az zupál csak be, akinek nincs esze. Olyanok írnak alá még pár évet, mint te, akinek annyi esze sincs, hogy arra a rühes géppisztolyra vigyázni kell, nem tesszük, és nem felejtjük egy autó tetején. Eligazítással végeztem! Megígérem, hogy senkinek nem mesélem el, egészen addig, amíg meg nem tudom, hogy a katonákkal szemétkedsz,- fejezte be igazságosztó beszédét az öreg honvéd. A szakszi pedig lapított, ott az autóban is, és a későbbiekben, egy jó ideig a laktanyában is, de nem bírt magával, és a rábízott, óriásinak gondolt hatalmával, és kegyetlenre próbálta váltani a figurát. Ezzel a viselkedéssel azonban rátenyerelt a laktanyarádió pletykarovatának gombjára, és a történet közkinccsé vált, a parancsnokok fülébe is eljutott, Lajoskát visszahelyezték a sorállományba, és újra vághatta a centit, a többiekkel
.A lövészetek befejeződtek, és a bakák különböző harcászati feladatokat kezdtek gyakorolni. Ludas, mivel eredeti beosztását tekintve híradó katona volt azt a feladatot kapta, hogy valahol az Isten háta mögött, egy nagy völgyben telepítsen – társaival – egy rádióállomást. Egy olyan völgyben, amelyet magas dombok vettek körül, ahonnan a rendszeresített híradó felszereléssel lehetetlen volt kapcsolatot létesíteni.
- Fiúk, nagy a baj, mert a mi antennánk nem lát ki a dombok közül, meg vagyok győződve, hogy szándékosan állítottak szivatóra bennünket. A többiek magaslatokra települhettek, mi pedig bármit is csinálunk, a rádiónk hallgat.
- Az a gané híradó parancsnok találta ki, hogy ide kerüljünk, nem véletlen hívják sárkánynak a rohadékot,- szólalt meg indulatosan Laci, az egyébként nyugodt természetű srác.
- Rákötnék erre a sárkányra egy zsinórt, és nekiengedném, hadd röpködjön, amíg csak bírja,- tette hozzá Zoli a távírász, - sőt még az antennánkat is felküldeném vele, legalább egyszer az életben jót tenne.
- Te Zoli, milyen hosszú az antennazsinórunk?- kérdezte Ludas.
- Van vagy hetven méter. Miért, tényleg megröptetjük sárkány hírfőnököt?- kérdezett vissza vigyorogva a katona.
- Hát, ha nem is egészen ez lesz, de van egy ötletem. Áramunk van bőven, van egy csomó akkumulátorunk, tehát nem lesz gond az energiával, nem okozhat gondot a hosszú zsinór.
- Mond már, mit találtál ki!- türelmetlenkedtek a többiek.
- Zoli, egy másik katonával a GAZ-al elindultok visszafelé, azon az úton, amelyiken jöttünk. Két faluval arrább a búcsúban vesztek jó sok hidrogénnel töltött lufit, a többit már értitek,- fejezte be Kálmán tervének ismertetését, majd a zsebek mélyéből előkotort aprópénzzel a két katona a terepjáróval elindult a búcsúba, hogy a Hadsereg számára új technikai eszközöket szerezzen be. Az öreg csotrogány sokkal előbb visszaérkezett, mint ahogy várták a völgyben maradt katonák.
- Árkon, bokron mentünk, és villámgyorsan jöttünk, - adták meg gyorsaságukra a magyarázatot.
Azonnal nekiláttak a világraszóló újítás kivitelezésének. A rádiót hosszú zsinórral csatlakoztatták az antennához, az antenna tetejére néhány lufit kötöttek és elkezdték engedni a kék nyári ég felé. Egyszer csak Laci kiordított a fejhallgató alól:
- Van kapcsolat gyerekek, ezt el se hiszem, működik a hadsereg legújabb híradó technikája, - és ha valaki a dombról véletlen távcsővel figyelte a völgyben lévő katonákat, soha életben nem fogja megtudni, hogy miért kerekedtek táncra, és miért ordítoznak magukról megfeledkezve. Ők azonban tudják! Olyan lehetetlen feladatot oldottak meg, amely sokáig beszédtéma lesz a tüzérek laktanyájában. Tehát volt összeköttetés, bekapcsolódtak a forgalmazásba, minden hírváltást tökéletesen végrehajtottak. Többször is a völgybevezető útra tekingettek, mert tudták, érezték, hogy hamarosan a poros dűlőúton meg kell, hogy jelenjen a hírfőnök flancos terepjárója. Jött is ám a kíváncsi híradó parancsnok, és hozta magával helyettesét, és még két híradó tisztet. Ludasék pedig úgy intézték, hogy a lufik időben eltűnjenek a főnöki szemek elől. Az antenna hosszú zsinórját visszatették a ládába. A tiszt urak nem értették, hogy tudtak forgalmazni a bakák erről a leárnyékolt helyről. Ott töprengtek, és olyan erősen törték a fejüket, hogy már szinte a sorkatonák is érezték a fájdalmat.
- Fiúk, mondják már meg, hogy ezt hogyan csinálták? – kérdezte, szinte könyörögve a „híres” főnök. Ludas érezte, hogy most egy kicsit lehet pimaszabb ezzel a büszke parancsnokkal, ezért így felelt:
- Alezredes úr, elmondom, de szeretnénk, ha Ön is választ adna a mi kérdésünkre.
- Kérdezzen katona!
- Miért adta Ön parancsba, hogy ide, ebbe a völgybe települjünk, amikor még a domb túloldalán legeltető juhász is tudja, hogy innen rádiókapcsolat, a meglévő eszközeinkkel nem jöhet létre? Azt a választ, hogy kíváncsi volt, hogy találjuk fel magunkat, nem tudjuk elfogadni. Tudjuk, hogy azt akarták elérni, hogy eredménytelen legyen a forgalmazásunk, mert valami miatt szívatón vagyunk.
- Nincsenek szívatón. A mai naptól belopóztak a szívembe,- felelte, ami felért egy dicsérettel. Ezek után Ludas bemutatta, a rejtekhelyről előszedett lufikkal, hogy kell a völgyből kilátni annak a fránya, megszelídített antennának. Ettől a naptól a hírfőnök kedvencei lettek és állandó védelmét élvezték.
A következő hajnalon a fülemüle nagy zajra ébredt. Először bambán bámult maga elé, majd talán még az is átvillant madáragyán, hogy a
természet ébresztésére szóló megbízatását bitorolhatja-e tovább. Mi okozta e lelki tusát az erdő-mező Csalogányánál?
Az erdei kaszárnya lakói, az ő ébresztését megelőzően kipattantak sátraikból, vezényszavak hallatszanak, majd sorakozó, és ismét vezényszavak. A bakák a sok kilométeres menetgyakorlathoz készülődnek. Ez olyan erőpróba, amely során teljes felszereléssel kell megtenni az előírt távot. AMD a mellen átvetve, tártáska és a málhazsák a meghatározott tartozékokkal. Ez utóbbiban nagyon ügyesen kell elrendezni a „belevalót”, hogy még véletlen se billegjen a katona hátán, és a legszükségesebbeket kell belerakni. A gyakorlat egész napos, késő este érkeznek vissza a táborba, ezért a reggelit, ebédet, és a vacsorát konzervek formájában kapják, és annak a zsákban van helye. A menet egy-kettőre összeáll, az élen Józsi bácsi, az öreg főtörzs.- szolgálatvezető. Könnyedén, fiatalosan indulnak, de az „öreg róka” a menet elején rutinosan ossza be a szakasz erejét, erről ki is fejti a véleményét:
- Gyerekeim, csak csínján bánni az energiával, tudjátok, hol van a sok kilométer vége? – és rögtön adta is rá a választ: - hát, úgy estelfelé! Majd meglátjátok, hogy a megspórolt erő mennyire jól jön az utolsó métereken. – Ment a szakasz át a füves legelőkön és erdőben, hegyre fel, és völgybe le. Egyre kisebb lett a menetelő katonák árnyéka, és az egyik árnyas helyen a szolgálatvezető rövid pihenőt rendelt el. A katonák első dolga volt, hogy ledöntsék a hátukról a málhazsákot, és már nyúltak is a kulacs után, amit szintén a háti szekérből kotortak elő, mert hát itt könnyebb volt szállítani, mint a derékszíjon. A pihenőhelyük közelében csordogált egy tiszta vizű patak, és a főtörzs kiadta az arra a napra tartogatott legjobban sikerült parancsát:
- Akkor most felváltva, nagyon óvatosan felfrissülhettek a patakban, igaz, hogy nem hideg a vize, de azért először hűtsétek le magatokat! Egy ember itt marad a felszerelésnél, a többinek irány a strand! – és a baka nem kérette magát, hanem kihasználta a rövid sziesztát. A parancsnok egy ideig beszélgetett a „cuccot” őrző katonával, majd ő is lehűtötte magát a vízben. Lubickolás közben észrevette, hogy az „őr” valamit beletett az egyik málhazsákba. Jól megfigyelte, hogy melyikbe, majd odasomfordált a bakához, és megszólította:
- Pisti, te is menj és löttyintsd le magad, meglátod, hogy mennyivel könnyebb lesz folytatni a menetet! – és a katona csatlakozott a társaihoz. Ez alatt a főtörzs, Pisti málhazsákjának névcímkéjét kicserélte azzal a címkével, amelybe, az imént az őrködő srác valamit belehelyezett.
- Ez így már mindjárt másként fest, majd adok én neked kiszúrni a másikkal, - gondolta, és magában már előre nevetett. Összetrombitálta a szakaszt, és most már könnyedebben indultak legyőzni a vissza lévő kilométereket. Az előírt időn belül nyomták végig a távot, és arra a tisztásra értek vissza, ahonnan elindultak. A főtörzs megszólalt:
- Harcosok, minden elismerésem a tiétek, teljesítettük a feladatot, és most itt, ezen a szent helyen elfogyasszuk a vacsoránkat, mégpedig azt a konzervet, amit odapakoltatok magatoknak reggel. Úgy tudom, hogy készétel van a dobozokban, tehát nem marad más, csak meg kell melegíteni és jó étvágyat kívánok! Azt kérdezitek, hogy mivel tudjátok megmelegíteni? Kérdezzük meg Pistit, nincs e valami jó ötlete! Na, Pisti, tudsz e valami okos dolgot az érdekünkben?
- Jelentem, talán rakjunk tüzet és máris meleg ételt ehetünk, - vágta rá a baka, de látszott a tekintetén, hogy azon töpreng, hogy vajon miért szólította meg őt a parancsnok, aki tovább folytatta a párbeszédet a bakával:
- Te, Pisti, szerintem vedd ki a málhazsákodból a technikádat, az most nagyon jól jön az ebédhez!
- Mire gondol főtörzs úr, - vágott ártatlan képet a fiú.
- Most momentán, és leginkább a hordozható sparheltedre gondolok, ami ott lapul a zsákodban!
- Á, az nem az enyémben van, hanem a Győzőében, - válaszolta kajánul.
- Nyisd ki azért a batyudat, hátha tévedtél, - vágott vissza a szolgálatvezető, és a baka már nyúlt is a kioldott hátizsákba, kicsit kotorászott benne, és, mint bűvész a kalapból, előhúzott egy ütött-kopott, agyonrozsdásodott villanyrezsót. A főtörzs azonnal rázendített:
- Pisti, hogy te milyen gondos katona vagy, hoztál egy ételmelegítő eszközt magaddal, hogy a társaidnak ne legyen gondjuk a vacsora kellemessé tételére? Le a kalappal előtted. Fiúk, nincs valakinél véletlen egy hordozható konnektor? – csavart még tovább a helyzeten a szolgálatvezető.
- Ez nem az én zsákom, - felelte az egyre izgatottabbá váló srác.
- Én úgy látom, hogy a te neved van ráírva,- heccelte tovább a háromcsillagos.
- Nem tudom, hogy került rá az én nevem, de én a Győző zsákjába dugtam a folyóparton talált, kidobott rezsót, szólta el magát a sarokba szorított tüzérgyerek.
- Tudom, a címkét pedig én cseréltem ki, azért, hogy cipeld, azaz edd meg, amit főztél.
- Elnézést kérek főtörzsőrmester úr! – vette könyörgőre a poénos katona.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Győzőtől, akivel cipeltetni akartad ezt a delejétől megfosztott vackot! Egy dologgal teheted jóvá a bűnödet, kitalálod, - hogy mivel?
- Sejtem, nekem kell tüzet raknom.
- Tévedsz barátom, - helyesbítette a szolgálatvezető, - a tüzet Győző rakja meg, de abból a rőzséből, amit te fogsz összegyűjtögetni ott, - és mutatott a kissé távol lévő erdő felé. A tréfamester jó félóra múlva érkezett vissza a nagy öl tüzelővel. Ledöntötte az öléből az ágakat, rápillantott társaira, akik éppen akkor fejezték be a katonai éthordóban a helyükbe szállított friss, finom, gőzölgő babgulyás kanalazását.
- Gyere Pisti, siess, még meleg a vacsora! - invitálta a főtörzs a katonát, és odasúgta neki:
- A húsosából meríts, jó étvágyat!
A valamirevaló gyakorlatot el sem lehet képzelni atomvillanás, sugár,- vagy vegyi veszély „eljátszása” nélkül. Ilyenkor belebújik a katona az
állítólag a vegyi anyagoknak ellenálló lepeljébe, amelyből a rászerelt lyukak, és gombok segítségével az egész testet befedő öltözetet tud varázsolni. A fejére húzza a 70 mintájú gázálarcot, és valamennyi védettséget élvezve – de legalábbis remélve – hajtja végre a további feladatait. Az már a kutyát sem érdekli, hogy majd megfullad a gumimaszkba helyezett szűrő miatt, és beszélni sem tud rendesen, mert hát be van csomagolva a feje, és minden ami a fejen található. Ott belül, pedig ömlik a könny, a verejték, de néha még a takony is, a jóképű katonagyerekek orrából. Ezen a nagy katonai tréningen is megtörtént az elkerülhetetlen: a gaz ellenség vegyi támadást intézett az éppen az egyik támadást visszaverő honvédjeink ellen. Ludas két társával, Lacival és Zolival a Gaz-69-esre épített rádióállomáson, a kocsi ponyvája alatt tartózkodtak, várták a magasabb egység morzén leadott táviratát, a további feladatra vonatkozóan. A távirat megérkezett, amit Zoli előrenyújtott a jobb első ülésen pihenő osztályparancsnoknak, aki azt elolvasva, rádión intézkedett alakulata illetékesei felé:
-Az egész állománynak vegyi riadó, - harsogta bele az éterbe. Ludas megkérdezte a nagyfőnököt:
-Alezredes úr, mi is felvegyük a gázálarcot? – a válasz egyértelmű volt:
-Akkor, hogyan forgalmaztok? az álarc akadályozna benneteket, egyébként is a rádióállomást vegyi csapás elleni védelemmel is ellátták,- nyugtatta meg a katonákat, akik erről valahogy így vélekedtek:
-Na, hiszen, ez a ponyva mit védene?
-Fiúk, ez gyakorlat, háború esetén nem ponyva alatt lennénk, hanem az erre a célra megfelelő törzsbuszban, vagy biztonságosan fedett UAZ-ban, de ha nem bánjátok, én még pihentetek néhány percet, - azzal a hátára terített egy sátorlapot, amellyel a fejét is eltakarta. Kint, a biztonságot jelentő GAZ kocsin kívül öltözködött az állomány. Rekordidő alatt gombolták magukra a műanyag kezeslábast, és a gyakorlótér máris egy Mars béli tájhoz hasonlított, ahol nagyon furcsa teremtmények szaladgáltak össze-vissza. A híradó katonák közben a ponyva „védelme”alatt végezték munkájukat. Morzéztak, rádióztak egyszerre több irányba is, vették, továbbították a parancsokat. A legutolsó parancs szerint fedezékbe kellett húzódni, de ez rájuk nem vonatkozott, mert már eddig is egy földhányás oltalma alatt voltak. Valahonnan a kocsin kívülről, furcsa, hörgő hangot hallottak, majd valaki csapkodni kezdte az autó oldalát, de ekkor már emberi hangokat is ki lehetett venni az előbbi furcsa neszből. Egy műanyagba öltözött, nagy darab gázálarcos ember állt a feltépett ponyva előtt és fuldokolva ordította:
-A kopár kurva életbe, rögtön a tökömbe vágom a bicskát! A kopasz disznó bent heverészik, én meg vén hülye, tartalékos főhadnagy létemre lótok-futok ezen az ótvaros gyakorlótéren! – erre páncélsisakját leemelte a fejéről, kétszer-háromszor földhöz vágta, de egyszer úgy sikerült földhöz teremteni a teljesen ártatlan „vasfejfedőt”, hogy az legurult a terepjáró végében kezdődő völgybe. Először nem tudta, hová tűnt el a sisakja, ezért elkezdett forgolódni, majd összevissza szaladgált, de addigra már annyira bepárásodott a gázálarc „kukucskája”, hogy nekivezette magát a völgynek, először csak szaladt, majd egyre jobban előrehajolva szenvedte el a lejtős métereket. Talán ő maga is megkönnyebbült, amikor már egészen vízszintes helyzetből üdvözölhette a hepehupás lankát. Hamarosan páncélozottan, leporolva tért vissza a híradókhoz. A fejébe vette, hogy ezeket az elkényeztetett katonákat kiugrassza abból a rohadt autóból.
- Ezek itt ficcsurat játszanak, nekem meg már lassan megtelik a surranóm a saját levemmel. Az is lehet, hogy összehugyoztam magam, de ebben a celofán cuccban csak akkor tudom meg, ha ledobom magamról, - közben ismét elhúzta a terepjáró ponyváját, és elfúló hangon, amennyire a gumi álarc megengedte, befuldokolta a munkájukat végző bakáknak:
- Kifelé kopaszok, majd én megmutatom nektek, hogy mi a katonaság,- de Ludas rákérdezett a mérgelődő marslakóra:
- Kérem a helyes megszólítást! Nem látom a rendfokozatát és az arcát, így nem tudjuk, hogy ki adja nekünk a parancsot.
- Hogy az a kopasz hegyről szalajtott, málészájú taknyos orrúját! Mindjárt megmutatom, hogy illik viselkedni egy elöljáróval. Kifelé abból a kordélyból, mert rögtön felborítom!- miután a dühöngő őrült felfedte a katonák előtt, hogy ő a magyar hadsereg, ezen belül alakulatuk főhadnagya, nem maradt más számukra, mint hogy kiugrani a kocsiból. Ebben a pillanatban a hangosra állított rádión keresték a kezelőjét és fontos közleményeket adtak. A fiúk rá se pillantottak a fújtató tisztre. Ugrottak vissza a helyükre és vették az adást, majd adták tovább. Ekkor ébredt fel az első ülésen szunyókálásából az előző éjszaka talpon lévő osztályparancsnok, aki mindent hallott dühöngő beosztottja műsorából. A parancsnok kiváló problémamegoldó képességgel rendelkezett. Mindig úgy igyekezett, hogy a rendkívüli eseményeket, amennyire csak lehet, elkerüljék. Itt ebben a helyzetben is bebizonyította, hogy a legtöbb kényes dolgot is meg lehet oldani, valahogy így:
- Fiúk, igaza van a főhadnagy úrnak, ő már egy meglett ember, sok gyakorlatot végig csinált, ezért még sem járja, hogy ő szaladgáljon kint, mi pedig itt bent a kényelmes kocsiban csak elvagyunk! Megkérdezem a főhadnagy urat, hogy kivel szeretne cserélni közülünk? Velem? Én bent vagyok. Jöjjön főhadnagy úr, üljön a helyemre, hamarosan az alakulat támadásba lendül, kérem, vezényelje le. Ha úgy gondolja, cseréljen valamelyik híradó katonával, ő átveszi az Ön feladatát. Jöjjön nyugodtan, foglaljon helyet a morze vagy valamelyik rádió mellett! Azt is próbálja ki egyúttal, hogy vegyvédelmi öltözetben és gázálarcban lehet e eredményesen forgalmazni a készülékekkel!
- De, alezredes úr, én nem tudok morzézni, rádiózni, és nem ismerem az ön feladatát sem,- mondta megszeppenve a tartalékos főhadnagy. Az alezredes csak ennyit felelt a hebegő, habogó egy hónapra berángatott tiszt úrnak:
- Leléphet! - ő pedig úgy eltűnt, hogy még a jól megérdemelt vacsoránál se látták.
Ennek a gyakorlatnak is úgy lett vége, ahogy a többinek. Hogyan? Hát úgy, hogy egy napon befejeződött. Technika, ember vagonba, és irány a laktanya szunnyadó, egy színű, monoton élete. Már döcögött velük a Bocipullmann, amikor Zoli megszólalt:
-Barátocskáim, itt csak egy dolog a biztos, még pedig az, hogy hány gyakorlat van idáig mögöttünk, de, hogy előttünk még mi minden lehet, csak utólag tudhatjuk meg.
Egy napos zötykölődés után ölelte őket keblére a rég látott laktanya.
.
III. A laktanya ölelésében
1. Az alsófaluvégi rettenetes
Az alakulat kis gyakorlótere öt perc távolságra volt a szomszéd falu szélső házától, ami visszafelé már valamivel több, mert ezt az utat már tele gyomorral, és megpakolt szatyorral illett megtenni. Éppen érik a parasztbarack, és még néhány gyümölcs ebben a hatalmas, gondozatlan kertben, amelyet úgy benőtt a gaz, hogy a fák koronája látszik csak ki, a szőlő pedig fut égre, földre. Ide, ebbe a dzsungelba pattant ki a két leszerelés előtt álló katona, hogy a senki földjéről valami nassolni valóval egészítse ki a szűkös legénységi reggelit.
- Na, ez a föld se mostanában látott kapát, - szörnyülködött el Horváth honvéd, - amikor meglátta az előtte bujálkodó ősnövényzetet.
- Kapát? Talán még kaszát se! - fűzte hozzá Kovács honvéd, és csodálkozva állapította meg, hogy az elbozótosodott kert fái és a szőlőtőkék rogyadoznak az egészséges termés alatt.
- Nesze neked Micsurin! Nesze neked növénytermesztés! - jegyezte meg, és olyan megállapítás csúszott ki a száján, amelyet a lusta, semmirekellő emberek bizonyára megtapsoltak volna.
- Gyere kapkodjuk tele a tízórais táskát, aztán tűz vissza a gyakorlótérre, mert hátha hiányzunk a leltárból,- sürgette társát Horváth, és pillanatok alatt megtelt a „göngyöleg”. A szőlő sorok között, a nagy gazban Kovács rálépett valamire, ami érezhetően mállott szét a talpa alatt. Széthajtogatta a „vadnövényzetet” és előtűnt egy nagyra nőtt tök, amelyet az imént széttaposott. A tök ontotta magából a cefre szagot, a fiúk azonnal tettek is egy elhamarkodott megállapítást:
- Bizonyára elkezdett bomlani a tök termése, de milyen érdekes, kívül teljesen sértetlen volt a héja, - bölcselkedett Horváth. Kovács elkezdte vizsgálgatni a növényt, és egyszer csak felkiáltott:
-A francokat volt sértetlen! Idenézz cimbora, meg van lékelve, mint a dinnye. Alig láthatóan, de ott van rajta a lék. Na, nézzük csak minek kellett bejáratot vájni erre a kocsányon lógó takarmányra? – és már bontotta is szét ezt a szerencsétlen jobb sorsra érdemes biogömböt.
- Most már értem,- világosodott meg Horváth, - most már azt is értem, hogyan készül az alsó faluvégi rettenetes!
- Mire jöttél rá? – kérdezett rá társa. Csak nem arra, hogy a tökbe a léken keresztül öntenek valamit, ami megerjed?
- De, bizony, méghozzá simán belefér egy kiló cukor, az annyi, mint egy liter pálinka.
- Tyű, de embertelen íze lehet!
- Aromával lehet azon is segíteni, a kétlábú muslincáknak pedig mindegy, hogy mi veszi el az eszüket, csak folyadék legyen és butítson. Akkor most már azt is értem, hogy „spenóték” miért nem találtak soha cefrét a házkutatáskor, pedig elég gyakran forgolódtak ezen a lepusztult birtokon. Arra nem gondoltak, hogy a tök cefrét rejt, - közben Horváth ránézett az órájára, és a két baka rohant vissza társaihoz, akik már agyon-vissza képezték magukat a gyakorlótéren. Már túl voltak néhány feladat megoldásán. Sikeresen teljesítették az alábbiakat:
Távolba nézés 1 órában (ebből 30 perc értelmesen, 30 perc bambán)
Ellenség előli rejtőzés gyakorlása (oldalt, hanyatt és hason fekvésben) 1 órában
- Hol abba’ a pálinkaillatú rohadt életbe’ voltatok ilyen sokáig, - bömbölt rájuk a szakaszparancsnok – aki szerencsére szintén sorállományú volt, csak annyi krumplivirág volt a parolinján, hogy egy egész tubus technokolt kinyomott, amire az összeset felragasztgatta. Na meg ott volt az a bárcás antantszíj, ami csupán arra volt jó, hogy összefogja, óvja a széteséstől ezt a szerencsétlen szakaszvezetőt. – Bepálinkáztatok, vagy beleestetek egy pálinkás hordóba? – kérdezte anyagbeszerző katonáit.
- Még ha pálinka lenne, azt legalább használhatnánk valamire! De nem az, ebből csak lesz, illetve lenne pálinka. Cefrébe léptem, hogy a rosseb enné meg! – kezdte történetüket Kovács honvéd, és tüzetesen elmesélte a kertben tapasztaltakat.
- Egy szerencsénk van, - nyugtatta meg a „beszeszelt” fiút a szakszi,- kiszólt az üteg pk. rádión, hogy nem kell délben bevonulnunk, így estig ki tudod mosni a nadrágodat és a surranódat a tűzcsapnál.
- Aztán flangálhatok itt gatyában és mezítláb, amíg meg nem szárad a nadrágom, - dünnyögött Kovács, ennek ellenére máris mosta – mint Ágnes asszony – a bűnjelet a textíliából. Mosta, mosta, de teljes egészében a cefreszag nem hagyta el a zöld zsávolyt. A nyári napnak köszönhetően hamarosan megszáradt a nadrág, felöltözhetett. A mosással annyit azért elért, hogy a cefreszagot már nem húsz méterről, hanem csak közvetlen közelről lehetett érezni, és ebből alakult ki a nagyobb baj: olyan illatot árasztott, mint ha éppen akkor dobott volna be egy felest, abból a bizonyos alsófaluvégi rettenetesből. Szegény Kovács természetesen kapott egy új nevet, amelyet kénytelen volt ebben a vissza lévő nyüves néhány hónapban viselni. Hát persze, hogy ettől kezdve hallgatnia kellett a Cefre névre. De most térjünk vissza a gyakorlótérre, ahol a szakasz - az éves kiképzési tervnek megfelelően - folytatja feladatát. Beflamózzák a szajré gyümölcsöt, és a tízóraira „javadalmazott” citromos nápolyi szeletet, majd a szakaszparancsnok ismertette a továbbiakat:
- Horváth és Kovács honvédek, igen fontos ügyben történt távolmaradásuk miatt nem teljesítették a mai kiképzési tervben megjelölt első két feladatot, ezért azokat sajnos meg kell ismételni. Távolba nézéshez sorakozó - szólt a parancs, majd így folytatódott: - feladat a korábbi, célterület a korábbi, felállítási helyeket rajonként elfoglalni, - és a szakasz három raja folytatta ezt a fontos harci tevékenységet, ami talán azért volt annyira fontos, mert arra ösztönözte a katonát, hogy ne csak az orráig lásson. A kiképzésnek ezt a formáját polgári nyelven sumákolásnak, heverészésnek, vagy egyszerűen semmittevésnek nevezik. A bakák is már unták ezt az egész marhaságot, ami úgy körbevette őket ebben a 24 hónapban, hogy már szinte lehetetlen volt elmenekülni előle. A harmadik időszak, az öreg katonák időszaka. Az igazi „öregkor” akkor érkezett el, amikor az „öreg fóka”levágta az első centit a mérőszalagjáról. Itt azonban megállt az idő, az a 150 nap nagyon nehezen tellett. Két megoldás jöhetett számításba: vagy átaludni, vagy végig eszetlenkedni. Esetleg a kettőt ügyesen váltogatva legyőzni a cammogó időt, mint ahogy ez kis szakasz tette, amelynek harcosai éppen most azon törték a fejüket, hogy melyik oldalukra fordulva képezzék magukat a katonai ismeretekből. Annyi biztos, hogy a nagy horkolások miatt az összes veréb elmenekült a környékről. Legelőször Szabó honvéd unta meg a fetrengést. Hátát egy akáctörzshöz döntve elkezdett olvasni egy képes hetilapot. Pontosabban az újság hirdetéseit tanulmányozta, és amikor látta, hogy már a többiek is végrehajtották a kiképzési tervben előírtakat, felolvasta egy ismerkedni szándékozó hölgy hirdetését, amely valahogy így szólt:
„Megismerkednék egy jóképű, kisportolt, kertes házzal és gépkocsival rendelkező, rendezett anyagiak között élő, diplomás férfival, 30 éves korig, házasság céljából”.
- Én meg rögtön megeszem ezt a D-20-as ágyútarackot, a mellette álló sorozatvetővel, teljes lőszer javadalmazásukkal együtt, - kiáltott bele a most eszmélők lelkivilágába a szakaszparancsnok,- mi van ennek a bugyijában, hogy ilyen drágán méri?
- Ami a többiben! Nekem elhihetitek volt szerencsém már jó párhoz,- szólt hozzá, cseppet sem szerénykedve Nagy tizedes, de Kovács honvéd nem állhatta meg szó nélkül:
- Mire vered magad Nagy, arra a 20 évedre, amiből kettőt itt töltöttél távol minden szoknyától? Női fehérneműt is csak akkor láttál, amikor öreganyádat fellökte a disznó, - tette még hozzá Kovács, és a nagyszájú katona kénytelen volt rugalmasan visszavonulni. A szakaszparancsnok előállt egy használhatónak látszó javaslattal:
- Fiúk, nem érdemes törni ám a kis okos fejünket, hogy ez a fehérnép mennyit ér a merkáli skálán. Győződjünk meg róla! Válaszoljunk erre szép kis hirdetésre, aztán majd meglátjuk, hogy mi kerekedik ki belőle, - zárta le javaslatát a pk. és azon nyomban a legszebben író katona tollat ragadott, és máris fogalmazódott a térképtáskában talált sima papíron a válasz:
„Kedves ismeretlen! Amint a délelőtti vízisízéstől kissé fáradtan pezsgőzöm egyik balatoni villám teraszán, kezembe akadt ez az újság, az Ön hirdetésével. Gondoltam, hogy válaszolnom kell rá, mert érzem, és tudom, hogy Önben találnám meg az igazit. Azonnal rohantam Mercedesemhez, hogy a kesztyűtartóban lévő Parker tollammal papírra vethessem válaszom. Mivel egyetemista tanítványaimtól kapott tollamat ott nem találtam, keresgélni kezdtem a BMW –mben, de az Audimból került elő. Leírom most Önnek a leendő feleségemmel szemben támasztott igényeimet: Legyen dögös, szeresse a bulikat, nem számít, ha nem végezte el a nyolc osztályt, és az se baj, ha csúnyácska vagy butuska. Érzésem, és reményeim szerint Önben meg fogom találni, akit keresek. Mielőbbi válaszát várva, tisztelettel: Hajós Alfréd, egyetemi tanár, az idiotologiai tudományok professzora. X város, pf.161”.
A levél tehát megíródott, amely a „harctérről” történő bevonulást követően borítékba került, és a Magyar Posta másnap már vitte is a férjvadász leányzónak. Volt valami legalább ebben a szürkeségben, ami egy kicsit színesebbre mázolta ezt a sok 65 Mintájú állatságot, ami úgy szorította ezeket a kis gyerekeket, mint abroncs az eceteshordót. Egy darabig szinte ez az egyetlen téma foglalkoztatta a „szakaszt”, néhányszor feltették egymásnak a kérdést:
- Válaszol vajon a csaj a levünkre? – volt, aki így vélekedett:
- Esze ágában se lesz, hiszen egy az egyben hülyének neveztük, ha burkoltan is, de értenie kellett.
- Az se baj, ha találva érzi magát, legalább ég majd, mint a TÜKER alágyújtós, - szólt a másik vélemény.
- Akkor most várunk, és hamarosan megtudjuk, hogy mit értünk el a levelünkkel, - nyugtatta meg katonáit a szakaszparancsnok.
Addig is még előttük volt a hétvége, amely miatt támadt egy kis bonyodalom a laktanya, első épületének negyedik emeletén.
2. Bonyodalom az eltávozás körül, és egyéb izgalmak
Ludas szakaszvezető – a szakaszparancsnok – a nagyfőnöktől eltávot kapott, családi ügyeinek rendezésére. Igyekezett, hogy időben kiérjen a közelben lévő buszmegállóhoz, és elérje azt az egyetlen járatot, amely lakhelyéig közlekedik. Már éppen kilépett a körletből, amikor az egyik tiszt, akivel nem volt túlságosan rózsás a kapcsolata, megszólította:
- Hova igyekszik katona? De jól megy egyeseknek, vannak akik rendszeresen hazajárnak! Az öreg őrnagy bent tölti a hétvégét, a sorállományú pedig megy korzózni.
- Őrnagy úr, tudja, hogy mikor voltam otthon utoljára? Már majdnem két hónapja,- kérdezett és felelt is a szakaszvezető. Az őrnagy az eltávot nem tudta megakadályozni, mert azt a nagyfőnök engedélyezte, de ott bujkált a szemében valami sötét, sunyi indulat, és lerítt róla, hogy legszívesebben összetépte volna a körletelhagyási engedélyt, a katonakönyvvel együtt. Ludas ekkor már tudta, hogy ez a besavanyodott ütegparancsnok mindent elkövet szent célja érdekében, minden eszközt felhasznál, hogy a katona ne érje el autóbuszát, és ezzel meghiúsulna a hazautazása. Vonat pedig a távoli vasútállomásról csak késő délután indul, ezzel, egy átszállást is belekalkulálva éjszaka érkezne haza.
- Mikor indul a vonata?- kérdezte a hazaigyekvőt, és ez a rafinált kérdés arra szolgált, hogy elkövetkező aljasságát látszat törvényesség mögé rejtse. Szándékosan nem kérdezte meg, hogy mikor indul az autóbusz, csak a vonatról érdeklődött.
- Délután 5 órakor,- vágta rá a gyanútlan katona, és ezzel a tiszt úr már nyeregben is volt, mert ekkor déli 12-őt ütött az óra. A szakszi magyarázta volna, hogy jön ám egy busz is, ami hamarosan ideér, de az ütegparancsnok belefojtotta a szót.
- Akkor tegye le a táskáját, és jöjjön be az irodámba! – szólt a parancs. Lógó orral lépett be a parancsnokiba, ahol az őrnagy rákérdezett:
- Katona, tud maga gépelni?
- Valamennyire tudok, - felelte Ludas, és közben az motoszkált a fejében, hogy ez a nagy barom pontosan tisztában van vele, hogy jól gépel, hiszen bevonulása előtt egy hivatalban dolgozott, ahol naponta több oldalt kellett „pötyögtetni” az írógépen. Pontosan ezért kapta feladatul a kiképzési tervek és sok más gépelését. De hát ez a pojáca ezt jól tudja, csak most játssza azt a kevés kis eszét. Ekkora sügért, de végig rángatnám ezen a cementlapos folyosón! Felmosnám vele a flasztert, úgy istenigazából faltól-falig. Hadd koppanjon! – futott át ez a kerek gondolatsor a szivatóra fogott baka agyán, de úgy beleélte magát, hogy az a kis óhajtó mondat, ott a gondolatai legvégén, egyszeriben ki lett hangosítva.
- Látom megértett,- mondta kajánul az őrnagy,- akkor hadd koppanjon! – persze, ez a torzszülött főtiszti váll lapos örömkatona ebből azt hámozta ki, hogy az írógép betűinek kell koppanni. - Akkor üljön a géphez, egy levelet fogok diktálni, de közben ne pislogjon az órájára, a vonat indulásáig rengeteg időnk van,- vette keményre a figurát.
- Jöhet a szöveg, őrnagy úr,- szólalt meg Ludas, de gondolatban egészen más fajta mondatok fogalmazódtak meg benne. Valami ilyesmik:
- Na, diktálj már te ökör! Hogy a villám soha ne csapjon beléd, csak mögéd, de azt szaporán! –és az őrnagy lediktált egy A4-es oldalt megtöltő levelet, amelyet a végén természetesen átolvasott. Elolvasta először, másodszor, de nem talált hibát. Amikor, azonban harmadszor boncolgatta ezt a laza oldalnyi szöveget, szabályosan ujjongani kezdett:
- Nézze meg, de nézze meg! Nem tud maga vigyázni? – mutatott a címzésben lévő Rákóczi utca név Ó betűjére,- ezt maga szerint rövid O-val kell írni?
- Nem őrnagy úr, ezt hosszú Ó-val kell írni, de eltévesztettem, de pillanat alatt ki tudom javítani, varázsolók egy ékezetet arra az O betűre, magyarázta volna a szakaszvezető a bakit, és közben arra gondolt, hogy átüti egy ékezetes betűvel.
- Szó se lehet róla,- visította az őrnagy,- ez már több a soknál, maga nem normális! Van magának egyáltalán esze?
- Jelentem van, és önérzetem is van, meg emberi méltóságom is,- lázadt fel a szakszi.
- Kit érdekel a maga méltósága?! – bömbölte el magát az előjáró, majd tekert le kicsit a hangerőből és folytatta a diktálást. A végén, persze ez a levél se felelt meg, de a következő sem, és ez így ment a hatodikig, amikor valaki kopogott az iroda ajtaján, majd amikor megkapta az engedélyt, belépett Balogh tizedes, akit magunk között csak acélembernek hívtunk, erős felépítése és szilárd jelleme miatt. Ez a Balogh nagyon utálta, ha valakit a jelenlétében megaláznak. Ezt a cirkuszt, ami itt folyt Ludas eltávja és a levélírási kabaré körül, a folyosóról, a többi katonával együtt végighallgatta. A parancsnok végignézett Baloghon, először tetőtől talpig, majd ugyanazt visszafelé, és meghazudtolva kekeckedő mentalitását, nem tett megjegyzést eléggé „civil-re hajazó” megjelenésén, ugyanis az ajtóban egy strandpapucsban, feltűrt ujjú, végig kigombolt gyakorlózubbonyban és feltekert szárú gyakorlónadrágban lévő, félrebillentett sapkás katona állt, akinek szájában úgy füstölt egy „Maigret pipa”, mint egy gyárkémény. Ez a fizimiska, itt katonáéknál máskor, más körülmények között az őrnagyot - legalább is – dühkitöréses ordítozásra késztetné, most pedig jámbor hangon odaszólt Baloghnak:
- Lépjen be katona, mit óhajt?
- Bocsánatát kérem őrnagy úr, hogy bátorkodom megzavarni a kétszemélyes foglalkozást, de szeretném jelenteni, hogy az autóbusz, amelyikkel szakaszparancsnokunk haza tudna utazni, 20 – azaz húsz – perc múlva ér a laktanya előtti megállóba. Azért merészkedtem csak ezt a tájékoztatást előterjeszteni önnek, nehogy a későbbiekben, mondjuk a vasárnap déli ebédjekor, vagy TV-torna nézésekor érezzen ez miatt erős lelkiismeret furdalást.
- Köszönöm tizedes, hogy aggódik értem, de semmi szükség, hogy miattam izguljanak.
- Akkor, mivel jövetelem nem érte el a célját, kérek engedélyt távozni! – és már ment volna kifelé az irodából.
- Várjon csak! Tud maga gépelni?- kíváncsiskodott a parancsnok, és a tizedes válaszolt:
- Őrnagy úr, aki nálam jobban tudja ütni az Optimát, az már festi magát. Kérem szépen tisztelettel, én tíz ujjamat használom a gépeléshez.
- Akkor üljön le Ludas helyére és az lesz a dolga, hogy hibátlanul írja át azt a szöveget, amit ez a balfék elrontott, - közben a szakaszvezető felé fordult és szinte a fogai között sziszegte: - normális maga egyáltalán? Kérdeztem már, hogy van- e magának esze? De hiába is kérdezgetem, attól nem fog megokosodni. Ezt a balfácánt! Nem képes néhány sort hibátlanul legépelni, de ahhoz van esze, hogy hazamenjen! – majd a tizedesnek folytatta,
- Megértette a feladatot?
- Őrnagy úr, olyan világos minden, mint a nap 22 után. Nekem csak az a kérésem, hogy a szakaszvezető urat szíveskedjen elengedni, most még eléri az autóbuszt,- de ezzel a kéréssel a főtiszt nem foglalkozott, kiment az irodából, az ajtóból visszaszólt:
- Sehová nem mehet, amíg vissza nem érek! – mondta, nyomatékkal, és hamarosan az ablakon kinézve már az udvaron lehetett látni, és egyre távolodott a laktanya túlsó sarkában lévő gépjármű telephely felé.
- Na, szakszikám, akkor most szépen gépelj le egy levelet, majd én lassan diktálom erről a félretettről, aztán megvárjuk ezt a helyőrségbohócot, aztán kikísérlek az állomásra, ha már egyszer van egy állandó kimaradási engedélyem.
- Az jó lesz, az a négy kilométer nem tűnik akkor olyan soknak,- nyugodott meg Ludas. Az őrnagy kerek egy óra múlva érkezett vissza az irodába, azonnal rákérdezett Baloghra:
- Tizedes, kész van a levél?
- Jelentem őrnagy úr, kész van, nagyon is kész van. Ennél jobban már nem is lehetne kész,- felelte a katona,- majd még a korábbiaknál is pimaszabbul folytatta:
- Kérem tisztelettel őrnagy úr, ez olyan jól sikerült levél, hogy díjat is nyerhetnék vele, ha indulnék „A hülyék odaát vannak” c. vetélkedőn.
- Ilyen vetélkedőt nem ismerek, a tv közvetíti?
- Nem, kérem szépen, ezt a tv. nem közvetíti, ez élőben megy, egyszerre több helyen is. Ennek a vetélkedőnek két fő szereplője van: az egyik az okos, a másik pedig a buta ember, aki mindig szívatni akarja az okost. A legvégén pedig úgyis a szamár szenved.
- Megnéznék egy ilyen műsort,- mondta az őrnagy, amelyre azonnal készen állt Balogh válasza:
- Az ember sokszor úgy válik a szereplőjévé, hogy szinte észre se veszi, - szegte be a témát a tizedes. Ez az értelem virága őrnagy pedig nem jött rá, hogy tulajdonképpen most ő lett minősítve. Most még nem jött rá, de később igen… Most azonban a levele körül forgott a világ, elvette Baloghtól a felé nyújtott lapot, és hangosan, azon a kellemetlen recsegő hangján, beazonosíthatatlan tájszólásával elkezdte olvasni. A végére érve megveregette a tizedes vállát, és elégedetten állapította meg:
- Látják, ilyennek kell lenni egy beadványnak, esztétikus, hibátlan. Köszönöm katona!
- Szóra sem érdemes őrnagy úr, mindent a pallérozott hadseregért, - buggyant ki a válasz az agyondicsért bakából, majd miközben gondosan megpiszkálta pipáját, abba néhányat beleszippantva, folytatta imádott parancsnokának burkolt, majd egyre nyíltabb leckéztetését. Ő már megtehette, ugyanis néhány nap múlva leszerel, mivel második gyermeke is megszületett, és a törvény a kétgyermekeseknek csak egy év szolgálatot írt elő. Ebből a pozícióból látta már a világot, és ezt a mitugrász őrnagyot már nem is vette emberszámba. Belenyúlt a zsebébe, és hosszasan keresgélt benne, aztán előhúzott egy darabka textil mérőszalagot, amelynek a legkisebb darabja 148-at mutatott. Nézi, megforgatja, elővesz egy kis kártyanaptárt a zubbonya bal felső zsebéből. Igen, a balból, mert ami fontos az mind a baloldalon található: A szív, aztán…a csatnak, kardnak, és még sok mindennek balról a helye, így a naptárnak is, mert az bizony, ha sokszor lassan is, de nekünk dolgozik. Mutatja az idő múlását, és jelen esetben mutatja, hogy mikor nyílik ki egy sokáig zárva tartott kapu egy ember előtt. Még néhány nap és Balogh előtt eltolják a reteszt, és először lép át úgy a kapuügyeletes előtt, hogy nem kell szalutálni, nem kell gombkészletet megmutatni. Balogh, amint rápillantott a naptárra, szörnyülködve felkiált:
- Őrnagy úr, kérem, fenyítsen meg! Nem teljesítettem a mai napra előírt feladatot.
- Mit mulasztott el,- kérdezett vissza a parancsnok, mosolyt erőltetve magára, ami neki általában nehézségekbe szokott ütközni.
- Életem legnagyobb hanyagságát követtem el, nézze meg kérem, elfelejtettem levágni a 148-as számot a centimről. Soha nem bocsájtom meg magamnak. Nincs véletlen önnél egy olló, vagy bármi más erre a célra rendszeresített célszerszám? Ah, de miket is beszélek, önnek erre miért is lenne szüksége?! – utalt arra a körülményre, hogy itt, ebben a laktanyában fog megöregedni.
- Téved katona! Van ollóm,- és már húzta is elő fiókjából, és azzal a mozdulattal le is nyisszantotta azt a bizonyos soron következő számot, amelyet a tizedes egy kis zacskóba helyezett, a korábban levágottak mellé, de nem állta meg megjegyzés nélkül:
- Hát, őrnagy úr, ez egy történelmi pillanat. Egészen idáig egyedül metéltem, napról-napra vesződtem a centi vágásával, most a végén pedig egy őrnagy végzi el helyettem ezt a nemes feladatot. Nagyon köszönöm őrnagy úr, és amikor majd maga vágja a centijét, nyugodtan csak kiáltson, jövök és én is segítek önnek,- szemtelenkedett a tizedes. Az őrnagynak csak most esett le, hogy szívatón van, megelégelte Balogh csipkelődését, és kiadta azt a vezényszót, amelyet már órákkal ezelőtt kellett volna:
- Távozhatnak!
A két tisztes pillanatok alatt rendbe kapta magát, és máris kívül voltak a laktanyából, de mielőtt kiindultak volna, Balogh elmondta Ludasnak, hogy az őrnagynak a szakaszvezető által megírt legelső levelet adta oda, azt, amelyben át lett javítva a rövid o betű hosszúra. Annak örült olyan nagyon. Aztán, mondván, hogy a busz már úgy is elment, elindultak gyalog a vasútállomás felé. Alig tettek meg néhány száz métert, egy lassító jármű hangjára hátrafordultak, és egy busz fékezett mellettük, de már nyílott is az első ajtó, amelyen keresztül a sofőr érdeklődött a fiúktól:
-A távolsági buszt vártátok?
- Igen,- volt a válasz.
- Akkor pattanjatok föl, mi vagyunk a távolsági járat mentesítő busza. A másik busz elromlott, ezért van ez a késés. Repült a busz hazafelé, de gyorsan elrepült az otthon töltött hétvége is.
Visszaérkezett abba a „tetves” laktanyába és folytatódott a semmittevés, az idegek felőrlése. Az újságban hirdető hölgy válasza is megjött a megadott postafiók számra. A levelet közösen olvasták el, és ezután, azonnal megsemmisítették. A levélíró rájött, hogy ez egy katonai alakulathoz tartozó fiók szám. Levele csak egy rövidke mondatot tartalmazott, ami így szólt:
„Szórakozzatok anyátokkal!”
3. Bögrecsárda az ügykezelői irodában
A következő napok egyhangúan teltek. A hétvégén az alakulat humán tisztje adta az ügyeletes tiszti szolgálatot, aki gyakran lelátogatott a kapuhoz, ahol bebocsátásra vártak a látogatók. A kapuügyeletes szolgálat egyik feladata volt a belépők csomagjainak ellenőrzése, ami többek között a szeszesitalok kiszűrésére irányult, ugyanis a laktanya területére azt szigorúan tilos volt bevinni. Az üvegeket, és egyéb göngyölegeket a szolgálat elvette, és a kilépő látogatónak visszaadta. Már annak, aki jelentkezett érte. Szabályosan, vagy szabálytalanul a kapuügyeletes helyiség ilyenkor italraktárrá változott. Az ügyeletes tisztnek ébernek kellett lenni, nehogy az „összegyűlt” tekintélyes mennyiségű „katonabutító” anyag illetéktelen kezekbe kerüljön, mert abból nagy baj keletkezhetett volna. A baka nagyon hülye tud lenni szárazon is, elázva pedig egy kész állat. Bármennyire is volt éber és figyelmes a kapusszolgálat, azért a cseppfolyós anyagokból jutott be mindig a „szomjazó vitézeknek”. A legkülönfélébb trükkökkel próbálkoztak a látogatók. Tejes, kakaós zacskókba töltötték a nedűt, kenyérbe sütötték a borosüveget, lábszárukra ragasztották a pálinkásüveget. Amint látszik, nem volt véletlen, hogy az ÜTI személyesen ellenőrizte a beléptetést. Amikor az utolsó látogató is elhagyta a laktanya területét, ismét leballagott a „portáshoz”, és amint meglátta a sok összegyűlt, különféle méretű és tartalmú üveget, utasította a kapuügyeletest, hogy azt haladéktalanul szállíttassa az ÜTI helyiségbe. A kapuügyeletes a hozzá beosztott sorkatonát bízta meg a fontos feladattal, kihangsúlyozva neki, hogy az ügyeletes tiszt irodájába hordja fel a flaskákat. Szegény gyerek neki is rugaszkodott a nagy melónak, de akárhogyan is osztott, szorzott, mindenképpen arra a következtetésre jutott, hogy legalább tízet kell fordulni, amire a barna műbőr kimenő táskákban célba juttatja az itókákat. A kapu- ügyeletes megszánta beosztottját és engedélyezte a számára, hogy segítséget hívjon alakulatától. Meg is érkezett a „kisegítő munkaerő”, és már ketten forgolódtak a szatyrokkal. Úgy tűnt, hogy minden simán megy, csakhogy egy értelmezési probléma miatt három nagy táskányi ital nem az ügyeletes tiszti irodába került, hanem a főhadnagy humántiszti irodája elé a folyosóra. Ez a kis baleset nem tűnt fel senkinek, csak Ludas szakaszvezetőnek, aki éppen akkor botorkált a szabadidő klub irányába, amikor katonatársa már a harmadik fuvar tartalmát pakolja az ajtó elé.
- Mit csinálsz Te itt Gyuri?- kérdezett rá az üvegeket pakoló honvédre.
- Hoztam a „bögrecsárdának” valót,- felelte viccesen.
- Na, de komolyan?- nyomatékosította előbbi kérdését a szakszi.
- Azt mondták, hogy hozzam fel a főhadnagy irodájába az elkobzott italt.
- Nem azt mondták, hogy az ÜTI irodájába?
- Hát, ez az ÜTI irodája,- érvelt a honvéd.
- Ez a főhadnagy irodája, aki most ÜTI, de az ÜTI iroda lent van, hiszen tudod hol!
-A fenébe, félreértettem, most mi legyen,- állt a majré a katonába.
- Tudod mit? Betesszük az én irodámba, - és már nyitotta is ki saját irodáját a tiszthelyettesi beosztásban lévő szakaszvezető. Az irodában több könyvszekrény is volt, és a könyvek mögé berakták az üvegeket. Ludas ezt követően felhívta a főhadnagyot telefonon és jelentette neki, hogy egy-két üveget – tévedésből – az alakulathoz hoztak, de teljesen nyugodt lehet a főhadnagy úr, nem kerül illetéktelen kezekbe. Ludas a főhadnagy válaszán lepődött meg:
- Akkor abból a két üvegből egyiket igyátok meg az én egészségemre, a másikból pedig majd koccintunk.
- Te, cimbora,- fordult a szakszi a honvédhez, - ez a jó ember azt hiszi, hogy csak két üveget hoztál fel! Akkor a pofánkat befogjuk a többiről! Jó lesz ez búfelejtőnek!
- Az ám, mégiscsak beindíthatjuk a „bögrecsárdát”! Képzeld el, itt az ügykezelői irodádban, a szolgálati használatú szakkönyvek mögül előszedett üvegekből méred reggelente a pálinkát, konyakot, rumot!
- Na hiszen! Nem sokáig tudnánk méricskélni ezt a néhány üveget!
- Tudod te egyáltalán hány liter van a bibliotékádban?
- Nem!
- Én már összeadtam: 21 liter pálinka, 8 liter konyak, 3 liter rum,- felelt a honvéd.
- Idefigyelj Gyuri, nem vagy te egy kicsit gané? – szegezte neki a kérdést barátjának Ludas.
- De az vagyok, ha úgy gondolod, csak tudnám, hogy miért, - szólt vissza.
- Abból gondolom, hogy nagyon is sáros vagy ebben az irodatévesztésben, mivelhogy egy csöpp bort, vagy sört nem látok a készletben. Te direkt olyanokkal pakoltad meg a „szatyrodat” ami kis helyen elfér, de a szeszfoka olyan magas, hogy szinte kirúgja a butella oldalát.
- De, hát tudod, hogy minden vágyam volt egy bögrecsárda az irodádban! – mondta vigyorogva,- és Ludasnak ezzel egy hatalmas gond szakadt a vállára.
- Most mi lesz?- kérdezte magától, amikor egyedül maradt irodájában. Gyuri belevitt egy nagy marhaságba, ráadásul nem is iszom szeszesitalt, - gondolta. Hogy a csudába szabadulok meg ettől a folyékony bűntől! Hogy oldom meg ezt az egyre kacskaringósabb helyzetet, úgy, hogy a ruha ne gyűrődjön?!
4. Sorozat a viharos éjszakában
A hazafelé tartó, leszerelt őrmester, a hajóként himbálózó Ikarusz ülésén ülve, teljesen belemerült emlékeibe. Válogatás nélkül villantak elé a filmkockák, azok az események, amelyeket az emlékezés a legérdemesebbeknek talál a visszajátszásra. Egy viharos, őszi éjszaka elevenedett meg előtte, még újonc korából. Jóval éjfél előtt járhatott az idő, a szempillái egyre jobban nehezültek, de az álom nem volt képes leteríteni. Egykedvűen bámulta a mennyezetre vetődő külső fényeket. Egyszer csak rövid sorozatok ugattak bele az álmatlan, esős éjszakába. Az AMD géppisztoly jellegzetesen kattogó, tekintélyt parancsoló hangja, összesen öt rövid sorozat. A lövések zajára az újonc Kiss Pisti úgy lelépett a felsőágyról, mint kurva a sezlonról. A tehetetlenségi erő bevágta az alatta „elszállásolt” Balogh őrvezetőre, aki már békésen aludt, mármint egészen odáig, mert a „platóról” rácsapódó szerencsétlen, ébredező katona kiverte a szeméből az álmot.
- Mi az a jó kurva élet van itt?! – ordította. Támadás, riadó! – majd lelökte magáról a félájult felsőágyast, visszafeküdt a helyére és csendesen aludt tovább. Kiss Pisti pedig elkezdte felszedni a felborult stokijáról a padlón landoló ruháit. A’ helyett, hogy visszahajtogatta volna a vasvázas hokedlira, szépen, komótosan felöltözött, és az óra alatt motyogta:
- Ebből úgyis riadó lesz! Megmondta öregapám is, hogy az ilyenből mindig riadó van, jobban járok, ha felöltözöm,- és pucc-parádéba vágta magát.
- Úgy van, hülye gyerek, öltözz csak fel, aztán vesd be az ágyad, a stokin is el tudsz reggelig üldögélni, aztán fél hatkor mi is felkelünk, lemegyünk reggelizni. Te csak üldögélj!
- De hát lövöldöznek a közelben, ez bármi lehetett, - próbálta meggyőzni a lövések zajára felébredt társait,- lehet, hogy megtámadták az őrséget?
- Miért, te hány lövést hallottál?- kérdezte a szobaparancsnok.
- Öt sorozatot,- felelte.
- Öt rövid kis sorozatot, ami nyilvánvaló, hogy ugyanazzal a fegyverrel lett leadva. Mit gondolsz, ha az őrséget támadták volna meg, akkor a többi őr nem tolta volna oda nekik a héthatvankettest? – nyugtatta az egyik öregkatona. A körlet állománya többé-kevésbé már kezdett megnyugodni, amikor kintről, az udvarról az ügyeletes alegység riadójának jellegzetes zaja hallatszott.
- Itt már tényleg történt valami, ha már az ÜGYAL is kiment, - bölcselkedtek az ébren lévő katonák, azaz egy híján az egész körlet, mert Balogh őrvezető olyan mélyen aludt, hogy fogalma sem volt, hogy milyen események történnek körülötte. A többiek viszont csak nagy sokára, tudtak elaludni, Kiss Pisti kivételével, mert ő már, ha egyszer felöltözött, ő már nem fekszik vissza, mert, ahogy a nagyapja is megmondta, az ilyenből mindig lesz valami. Lett is, mégpedig az éjszaka végével, reggel lett. A bakák az ÜGYAL-ba beosztott társaiktól tudták meg, hogy mi történt, mi volt ez az éjszakai csendháborítás. Az alakulat adott őrséget egy laktanyán kívüli objektumnál, amelyben első ízben vett részt Gyula, egy igazi vagány jópofa srác is. Zuhogott az eső, a katonák sátorlappal próbáltak védekezni a rájuk zúduló víz ellen, kisebb, nagyobb sikerrel. Az őrhelyeken akkoriban nem volt őrtorony, csak egy kis tető, ami csak a fentről érkező eső ellen védett, akkor és ott azonban minden irányból ömlött. Gyula már az őrhelyhez közeledve furcsa hangokat hallott, amelyek őt lövések zajára emlékeztették. Aggodalmáról tájékoztatta is az őrparancsnokot, aki próbálta megnyugtatni:
- Gyakran megesik, hogy az elsőbálos lány izgul. Így van ez az elsőőrséges katonával is. Nyugodjon meg, nincs itt semmi probléma, ezek csak az első éjszaka, az első őrség neszei! – és nem volt mit tenni, Gyuszinak bele kellett törődni abba, hogy itt nincs semmi gond, azok a lövések, amiket ő hallott, nem is léteztek soha, egyébként is nincs az a nagy állat, akit – a katonán, és a kutyán kívül – ilyenkor kilöknek a „szobából”. Gyuszi elfoglalta felállítási helyét, megpróbált találni magának legalább egy talpalatnyi száraz helyet, de nem járt sikerrel. Újra hallani vélte a lövések hangját, és megesküdött volna, hogy valahol, nem túl messze kispuskával lőttek - nem is egyet. Beállt egy bokor árnyékába és figyelt. Kitámasztotta szemét és fülét és izmainak rúgóját annyira tekerte le, hogy bármelyik pillanatban megfeszíthesse, és ugrásra, tüzelésre kész lehessen. A távolban két egymáshoz közeli fénypont jelent meg.
- Állat szemei nem lehetnek, mert ahhoz túlságosan távol vannak egymáshoz, hacsak nem két félszemű macska a dűlőút egymás melletti kocsi nyomában haladva. De mi a jó fenét keresne a macska ezen a cseppfolyóssá vált vidéken, amikor fél a dörgéstől, víztől egyaránt. Nagyobb a valószínűsége, hogy ez egy autó. Feltevése hamarosan bizonyítást is nyert, amint meghallotta a motor berregését.
- Talán nem erre jön,- gondolta,- jobb lenne a békesség, szeretném esemény nélkül leadni a szolgálatot! – de az autó egyre közeledett feléje. Hamarosan felismerte, hogy ez egy UAZ terepjáró.
- Jönnek ellenőrizni,- szőtte tovább előző gondolatát,- felhívtam magamra a figyelmet, azzal, hogy lövéseket hallottam. Nem baj, csak jöjjenek, ismerem a szabályzatot, nagy baj nem lehet,- de egyszer csak elfordultak másik irányba és újra csettegtek, pisszegtek a kispuskák.
- Ezek nem előjárók, ők ilyeneket nem csinálnak, ők szabályosan közelítenék meg az őrhelyet. Ki az a marha, aki saját életét veszélyezteti! Ott ál egy tökig elázott, kicsit, vagy nagyon izgulós katona egy Kalasnyikov klónnal, több tár lőszerrel, a cső pedig az érkező felé van fordítva,- játszadozott a gondolataival, - de földbegyökerezett a lába: az UAZ újra megjelent, megállt az őrrel szemben, úgy 20 méter távolságra, a reflektort végig ráirányítva. Gyuszi intett a sofőrnek, hogy vegye le a világítást, eközben fedezéket keresett magának a térdig vízzel telt árok beton mellvédje mögött, és szabályosan felszólította az autóban ülőket, hogy a reflektort levéve távozzanak. A bent ülők nem tettek eleget a felszólításnak, hanem a jobb ülésen ülő utas kissé kinyitva az ajtót, annak résében kidugta a kezét, mint később kiderült az igazolványát akarta megmutatni. Az őr, a nagy távolság és a szemébe világító reflektortól nem látta, hogy mit dugtak ki az autóból, azt támadásnak vette és néhány sorozatot eresztett a terepjáróra. A lövések hangjának elcsitulásával a bent ülők elkezdtek ordítozni:
- Ne lőj, katonatisztek vagyunk! - és akkor már valami miatt rájöttek, hogy le kellene kapcsolni az őrt elvakító fényt, és felemelt kézzel a végig rájuk fogott géppisztoly fenyegetése alatt kiszálltak. Gyuszi lefektette őket az útszéli, vízben úszó fűbe, és addig ott tartotta a két férfit, amíg megérkezett az erősítés, ami ilyen esetben a váltást is jelenti. Mi lett a nóta vége? A két férfi valóban katonatiszt volt, de egy másik alakulatnál, és egy kicsit eltévedtek, amint az UAZ-al rodeóztak, és kispuskával lődöztek a viharos éjszakában. Olyan kellemetlenséget okoztak, ami miatt már – általában – a parancsnokok szólni szoktak.
5. Sorozat a folyosón
A következő visszatekintés is egy géppisztolysorozatról szól, mégpedig egy olyanról, amelynek a hangja nem csak messzire, hanem sokáig is elhallatszott. Az a bizonyos, a semmiből előcsattant, hosszú, bősz sorozat ott esett meg Ludasék emeletén, az egyik irodában. Gulácsi őrnagy, aki sokszor pártfogásába vette a szerencsétlen, anyátlan, apátlan, elárvult magyar bakát, valami miatt munkaidőn túl is bent maradt az irodájában. Bent dolgozgatott, valami nagyon fontosat csinálhatott, mert még az ajtót is magára zárta. Ebből gondolták a katonák, hogy nincs a körletben előjáró. Azaz, egy valaki tudta, hogy az őrnagy úr bent van az irodájában, mégpedig Balogh tizedes, ez az örök vidám, tréfamester. Az írnoki irodában is szorgos munka folyt ebben az időben. Néhány katona: Bubó, Mester, Ludas és Húsvét szakaszvezetők térképeket készítettek a következő gyakorlathoz. Ekkor azonban történt valami, ami már bírt akkora jelentőséggel, hogy kiessen a tustoll Bubó kezéből, rádőljön a tinta a frissen ragasztott fantázia területet tartalmazó térképre, és hogy Húsvét szakszi elordítsa magát:
- Anyám! – mert ami most itt történt, az nem volt egyéb, mint a késő délután lagymatag csendjébe belerecsegő géppisztolysorozat. Bubó szólalt meg elsőként:
- Ez nem AMD, ez valami hagyományos géppisztoly, ez recseg, a miénk pedig kelepel,- állapította meg, és csak most indult be a védekező reflex a halálra vált, egyébként más körülmények közt nagyon bátor katonáknál. Mester kidugta a fejét a folyosóra, de csak icipicit, mondván, ott most valaki eleresztett egy egészséges sorozatot, hát akkor ennek a fele se tréfa. Amint leskelődik balra, jobbra, látja ám, hogy Gulácsi őrnagy iroda ajtaja is óvatosan nyílik, kinéz rajta a főtiszt, kilép a folyosóra, majd odaballag a megrémült katonákhoz:
- Mi van harcosok, mit dolgoznak?- tette fel a kérdést az elcsodálkozó bakáknak. - Mutassák, mit szerkesztenek? Na, de mi történt ezzel a térképpel, ráborult a tinta? – kérdezte sajnálkozva. - Nekem van néhány üveggel a szekrényemben, és térképet is tudok adni a tönkrement helyett. Na, de tudják mit, a szabadidő a katonának is jár, ne dolgozzanak most, holnap is nap lesz, inkább beszélgessünk. Mi a helyzet otthon? – és a katonák sorra elmesélték előjárójuknak, hogy állnak a dolgok „odahaza”. Előjöttek a gondok, örömök, bánatok, és ahogy az lenni szokott, a centire terelődött a szó:
- Na, akkor arról beszélgessünk, hogy ki, mennyinél vágja! - Bubó és Mester a zsebéből kivette a kis szabómérőszalag darabkát, ami mindkettőjüknél azt mutatta, hogy még 82 otthoni kakaskukorékolást kell nélkülözniük reggelente.
- Hát, mi így állunk őrnagy úr,- mondta, kicsit zavartan Bubó, mert sajnálta Ludast és Húsvétot, akiknek még ehhez a mennyiséghez nyolchónapnyi időt hozzá kellett adni, hogy ledobhassák az angyalbőrt.
– Őrnagy úr mikor megy nyugdíjba? - kérdezte Mester ezt a jólelkű, ízig-vérig parancsnoknak termett, nagyszerű embert. Az őrnagy belenyúlt zsebébe, és kitett egy szépen, katonásan bejelölt mérőszalagot, pontosabban annak egy csöppnyi részecskéjét, amely kisimítva megmutatta, hogy egy igazi öreg katonának már csak 32 napja van a haza fegyveres szolgálatában. A katonák csodálattal nézték az őrnagyot, ebben a nézésben benne volt az a tisztelet, amit éreztek szeretett előjárójuk iránt. Hol a centire tekintettek, hol a szolgálatban megfáradt, kissé barázdált arcra. A csodálatból és a csodálkozásból Húsvét szakaszvezető tért előbb magához, felállt, és a többiek felé kiadta a vezényszót:
- Föl, vigyázz! – az öreg katonának tisztelegj!
- Pihenj, ülj le! Na, ne vicceljetek már fiúk! – közben odafordult Ludashoz, - szakszikám, nem néznél egy kicsit körül a könyves szekrényedben?
- Máris őrnagy úr! – és a szakaszvezető térült, fordult, egy originált üveg konyakkal tért vissza, amelyre az eredeti címke helyett egy házilag készült igényesen kidolgozott „koperta” került, a következő ráírással: Gulácsi őrnagy úrnak nyugdíjba vonulása alkalmából, katona fiaitól. Tehát a fiúk már készültek erre a nagy alkalomra. Az őrnagy csak nézte a címkét, pár percig nem tudott megszólalni, majd kiadta utolsó parancsainak egyikét:
- Mester, csavard ki a nyakát az üvegnek, Ludas, hozzál poharakat, de eggyel többet, mint ahányan itt vagyunk, Bubó, Te pedig szólj a Baloghnak, hogy jöjjön át ő is a tiszthelyettesi irodából, és hozza magával a magnóját is, szeretném most már végig meghallgatni a Chicago című számot, mert eddig mindig csak a dal előtti géppisztolysorozathoz volt szerencsém.
Az öreg Gulácsit, aki egyike volt az alakulat igazi, jól felkészült és emberséges tisztjeinek, hamarosan hivatalosan is elbúcsúztatták. Elment a katonák egyik védelmezője, a jóságos nagypapa, de ezután is gyakran belátogatott a laktanyába és felkereste volt katonáit. Ilyenkor néha, néha még egy kis itókát is becsempészett „gyermekeinek”.
6. Egy nevezetes névnap
- Szerencsés csillagzat alatt születtem, - gondolta Ludas, - a Jó Isten nagyon kegyes volt hozzám, hogy ilyen rendes, és jó parancsnokaim lehettek. Na, jó, Halápi őrnagy néha eldobta a kalapácsnyelet, kiváltképp a pár hónappal ezelőtti eltávozásom körül alakított hisztijével, de alapjában véve ő is rendes ember volt, csak ott, abban a pillanatban ördögnek látszott. Nagyon jól fogalmazta meg Vidám főhadnagy, a humántisztünk:
- Fiúk, ne ítéljetek elhamarkodottan, mindent összefüggéseiben vizsgáljatok! A Halápi őrnagy nagyon is jót akar nektek, ő egy igazi szakember, csak nagyon precíz és maximalista. Sokszor azt hiszitek, hogy szívat benneteket, de tévedtek. A távollétetekben is mindig kiáll értetek, foggal, körömmel véd benneteket. Szerintem ti is eléggé könyörtelenek vagytok vele szemben. Próbáljatok változtatni ezen a helyzeten!
- Készek vagyunk mindenre, ami előre mozdítja ügyünket, de mit kellene tennünk,- kérdezett vissza Ludas.
- Hamarosan névnapja lesz az őrnagy úrnak, köszöntsétek meg, így, együtt az egész csapat!
- Nem gondolja „pedálozásnak”? – aggódott a beszélgetésbe bekapcsolódott egyik katona.
- Gyerekeim, gondolkodjatok egy kicsit. Mi abban a tisztességtelen, ha egy szakajtókosárnyi katona, egyszerre megköszönti az előjáróját? Ilyen esetben nem ajándékot kell venni, hanem csak megemlékezni a névnapjáról, - mondta mosolyogva a főhadnagy, akit testvérükként szerettek a katonák. Ezt az embert lehetett is tisztelni. Ahogy a neve is mutatta, mindig vidám, víg kedélyű volt, az egész életét rááldozta ezekre a zöldruhába öltöztetett kis ördögökre, kötelességet érezve, hogy amennyire lehetséges angyallá, de talán inkább emberré faragja őket. Többnyire sikerült. A másik nagy vágya, hogy a hivatásosok és a sorkatonák között az a nem túl széles, de azért meglévő árok, amennyire csak lehetséges, be legyen temetve. Hála erőfeszítéseinek, ennél az alakulatnál a parancsnokok saját gyerekeiknek tekintették a katonákat. Ez a kis névnapi köszöntés, amit a javaslatot követően azonnal el kezdtek szervezni a srácok, is ezt a célt szolgálta. Elérkezett a nagy nap, Halápi őrnagy neve napja. Reggel beérkezett szolgálati helyére, és látszólag semmi sem történt, és semmi sem fog történni ezen a napon. Minden ugyanúgy zajlott, ahogy általában, az irodákban folyt a munka, a bakák is végezték a dolgukat, egészen a kiképzési nap végéig. Amikor azonban a hivatásos állomány indulni készült haza, egy katona bekopogott Halápi őrnagy irodájába a következő kéréssel:
- Őrnagy úr, szeretném megkérni, hogy szíveskedjen átfáradni a szabadidő klubba, mert támadt ott egy kis bonyodalom!
- Mi történt?
- Nem tudom pontosan, de Ön nélkül nem tudjuk megoldani,- felelt, komolyságot erőltetve magára a honvéd. Az őrnagy belépett a klub ajtaján, ahol abban a pillanatban a termet teljesen megtöltő katonák, rázendítettek a meghatódott ütegparancsnok kedves nótájára. Ő szótlanul hallgatta az első strófát, majd a másodiknál először csak halványan, majd egyre színesebben jött elő a hang, a dallam, és az egész dal tüdőből, szívből egyaránt. Aztán elhalkult a dal, a parancsnok leült katonái közé és megszólalt:
- Köszönöm fiúk! Köszönöm Önöknek ezt a megemlékezést!- mondta, és amikor ő maga is érezte, hogy túl hivatalosra sikerült a mondandója, újra belekezdett, és az előbbi köszönet valami hasonlóvá változott át:
- Köszönöm gyerekeim! Köszönöm Nektek! – a fiúk, a gyerekei pedig tapsolni kezdtek. Ez egy felejthetetlen nap volt Ludas életében, humántisztjük pedagógiai és diplomáciai érzékének köszönhetően, ettől a pillanattól közelebb kerültek őrnagyukhoz. Mindent megtettek, hogy ez a jó kapcsolat örökre fennmaradjon.
7. A leszerelés napja
Ludas egész katonaidejére rá lehetne húzni a nem szokványos jelzőt, akkor ebből a megjelölésből miért is maradhatna ki a leszerelése? Olyan sokszor elképzelték, hogy milyen lesz majd az utolsó, illetve az azt megelőző nap. Bulit terveztek, persze csak szigorúan – a szó szoros értelmében – „zártkörű” búcsúműsort. A körletek összes rejtekét igénybe vették a folyamatosan, szorgalmasan begyűjtött palackok raktározásához, és annyi folyadék összegyűlt, hogy a városi Tüzér névre hallgató kocsma is megirigyelhette volna. Nagy volt a készülődés, és a várakozás, mert, hát olyan sokszor elképzelték ezt a napot, ezt a felemelő, idáig még soha az életben át nem érzett pillanatot, amikor egyetlen egy centi marad abból a nagy malomkerékből. Aztán, majd ez a kis csökevény 10 milliméteres cetli is belekerül abba a zacskóba, amit a már civilben lévő, leszerelő katonák a laktanyát elhagyó teherautókról, különböző rigmusok kíséretében, egy laza mozdulattal, szétszórnak. Ez százból kilencvenkilenc esetben e szerint a forgatókönyv szerint zajlik. És, tessék: most, itt ebben a kaszárnyában bekövetkezett az, az egy eset, ami a természet, és a logika megszokott rendjét lesöpörte sok-sok éves pályájáról. A „történelmi” kavarodás már a leszerelés kijelölt napja előtt két hónappal kezdődött, egy zord téli hajnalon, amikor az alakulat azon kapta magát, hogy a bevonult tartalékosokkal együtt az egyik hegységben tapossa a félméteres havat. Ordított a hideg, süvített a szél, és ezzel egyidejűleg egy hatalmas téli gyakorlat telepedett a kopaszok, gumik, és a 60 nappal a leszerelés előtt álló öreg bakák vállára. A mínusz 15 fok és a ruházaton minden rést megtaláló hó tette igazán barátságtalanná ezt a gyakorlatot. Ráadásul a kiképzési tervben felvázolt minden feladatot végre kellett hajtani, azaz tüzérségi és gyalogsági éleslövészet, harcászati feladatok, és még sok-sok embert próbáló tevékenység. A katonák sátrakban laktak, amelyek mindegyikében volt egy dobkályha. Az első nap a sátrak berendezésével telt. Ilyenkor a hadtápszolgálat teherautókkal szállítja a helyszínre a tüzelőt, és – mivel háborús körülményeket kell imitálni – a derékaljnak, azaz a szamárfekvésnek való szalmát. Ilyenkor…, de hát most úgy látszik, nem ilyenkor volt, mert a járművek a tüzelővel és szalmával, nem érkeztek meg. Hamarosan kiderült, hogy nem is fognak megérkezni, így hát nem lesz a katona hálózsákja alatt semmi, csak a fagyos hó, ami majd előbb utóbb felolvad, és tócsában fekszik az a nyomorult huszonéves! Ludas először csak a fejét csóválta, majd málhazsákjára leülve törte a fejét, hogy miként lehetne megoldani ezt a rébuszt, amit sorscsapásként mért rájuk a teremtő, vagy talán inkább a gyakorlatba képzelt ellenség, amely kilőtte a hadtápot, és most úgy néz ki a helyzet, hogy hiába van a menyasszonynak ágyterítője, ha a vőlegénynek nincs ágya, amibe az esküvő után belefektesse az aráját. Egyszer csak felpattant a sarokból, kilépett a sátor elé, körülnézett, majd visszalépett és odaszólt katonatársainak:
- Srácok, mikádót begombolni, mindenki fogjon egy sátorlapot és, lépést ne tarts, irány utánam, a közeli erdő sarka!
- Hová megyünk, - kérdezte az egyik újonc fiú.
- Látjátok, az erdőszéle közel van, odamegyünk, teleszedjük a sátorlapokat száraz tölgyfalevéllel, és abból készítünk magunknak fekhelyet. Segíts magadon, és társaidon!
- Ebben a nagy hóban, és a nagy hidegben kegyetlen futam lesz ezt a fuvart megoldani, - vezette elő aggodalmát, az egyik katona.
- Tudsz jobbat? – kérdezte Ludas.
- Igen, tudok. Húzzuk fel a surranóra a vegyvédelmi harisnyát, az megvéd bennünket víztől, hidegtől,- és már mindenkinek, mint óvodás korban a hócipő, a lábán volt ez a teljesen más célra kitalált eszköz, és indult a kis csapat a tölgyes irányába, hogy megtépjék a cserjéket és a fákat. Hamarosan teleszaggatták levéllel a sátorlapokat, és irány a sátor. Hármat fordultak, de a munkának meg lett az eredménye, mert olyan „matracokat” gyúrtak a levélből, amely a kényelmüknek is megfelelt, és ami még fontosabb, nem a hideg, havas földön kellett aludni. Berendezték kis „szállodájukat”, és teljesen megtáltosodtak saját sikerük láttán, ezért még egyszer nekivágtak az erdőnek, és a fákról az alsó száraz ágakat letörve, beteremtették a tüzelőjüket is. Hamarosan duruzsolt a dobkályha, amelynek tetején pirult a jól megszáradt kenyér, amire került zsír és hagyma a málhazsákok mélyéről. Jól eső érzéssel pillantottak körbe közösen kialakított otthonukban. Ezt az érzést csak az ismeri, aki volt katona, mert ő tudja, hogy mit jelent a bajtárs kifejezés, mit jelent egy többfelé eltört darabka kenyér, mit jelent a csapat, a Te, az ő, és az összes személyes névmás elsőbbsége az egóval szemben. Ludas, és társai, most, közel a leszereléshez, egyre jobban és egyre többször érezték ezt a máshoz nem hasonlítható valamit, - azaz ezt a csodát – az együvé tartozás érzését. Valami hasonló gondolatok foroghattak a sátor összes lakója fejében, miközben Jóska, rázendített gitárjával legkedvesebb dalukra, amelynek éneklésébe még a botfülűek is beszálltak, és amikor a „kórus” ahhoz a strófához érkezett, hogy:
„Indul a 424-es, vágtat a vonat,
Sok leszerelt tüzér hazalátogat…”, www.youtube.com/watch?v=zPkEW2tH9Fo&feature=youtu.be
szétlebbent a sátor bejárati ponyvája, és belépett rajta egy tábornok, egy ezredes, az osztályparancsnok, és a humántiszt, akit időközben századossá léptettek elő. A tábornokot meglátva Ludas, a sátor rangidőse adta be a jelentést:
- Vezérőrnagy úr, Ludas szakaszvezető körletparancsnok jelentkezem, jelentem, szabadfoglalkozás keretében énekelgetünk egy kicsit.
- Nagyon helyes, az a jó, ha a katonának a nehéz körülmények között is megmarad a kedve, mert így könnyebben múlik az idő, és a feladatokat is könnyebben hajtják végre. - Milyen jó meleg van maguknál, mivel fűtöttek be? - kérdezte a „nagyon magas beosztású” parancsnok, és a katonák tájékoztatták a száraz ágak beteremtéséről, valamint kérdésére az „ágyak” megépítésének körülményeiről is. Egyenként megvizsgálta a fekhelyeket, majd odafordult az osztályparancsnokhoz:
- Alezredes úr, tudja mit akarok mondani?
- Jelentem tudom, azonnal intézkedem, hogy az összes sátor egy órán belül így nézzen ki, - felelte.
- Valamint arról is intézkedjen, mutatott az egyik katona lábán lévő vegyvédelmi harisnyára, - hogy minden katona húzza fel ezt az ötletes „egészségmegőrző” eszközt. Kinek az ötlete volt? – de ez a kérdés már a katonákhoz szólt, akik „elárulták, hogy Ludas volt a lakberendező, Horváth Gyuri pedig a harisnyaviselés ötletgazdája. A nagyon nagy főnök ismét, az osztályparancsnokhoz fordult:
- Alezredes úr, mindkét katonának három nap jutalomszabadságot engedélyezek, a gyakorlatot követően.
- Értettem! - nyugtázta az osztályparancsnok, és ebben a pillanatban nehéz lett volna eldönteni, hogy ő volt – e büszkébb „fiaira”, vagy humántisztünk.
A „győztes had” egy napsütéses, de hideg téli napon érkezett vissza a laktanyába. Lemálházás, bepakolás, ismerkedés a civilizált élettel, főleg a szappannal, és a meleg vízzel. Aztán hanyattfekvés a sodronyos, matracos, igazi ágyon. El lehetett lazulni,…de, néhányan kimenőruhába öltöztek és irány haza, letölteni a tábornoktól kapott három nap jutalomszabadságot. Ludas is belépett a „félcipős viseletért”, vetett egy pillantást a „zsinórfogasra” akasztott civil ruhájára – amelyet már a gyakorlat előtt be kellett hozni – és a rutinosan magára szórt kimenő öltözetben elhagyta a kaszárnyát. Nagy szerencséjére ezen a napon, hogy a MÁV példásan tette a dolgát, hamarosan hazaért. Még szinte fel sem ocsúdhatott, a három nap egy-kettőre lepergett. Késő éjjel, jóval éjfél után, egy kiadós hóvihar csapásai alattérkezettt be a laktanyába. Hamarosan ágynak esett, és mély álomba merült. Az biztos, hogy álmodott is valamit, de soha az életben nem tudta visszaidézni ezt az álmot. Miről álmodhatott egy, néhány héttel a leszerelése előtt álló katona? Talán arról, hogy már nem katona! Talán arról, hogy szabad, mint a madár. Feküdt az ágyon, és aludt. Most aludta ki magából a több hetes gyakorlat fáradalmait, a fagyot, a hóvihart és talán minden rosszat, amit átélt ebben a két évben. A jót, ami itt történt vele, majd szépen összegyűjti, és talán egyszer a gyerekeinek és az unokáinak elmeséli. Lesz, mire emlékezni, mert ezzel a kis falusi gyerekkel sok jó, és érdekes történt a seregben. Nagyon sok barátja volt. Szám szerint nem tudja, hogy mennyi, mert ahhoz tudni kellene a vele együtt szolgálók teljes létszámát, újoncostól, öregkatonástól, hivatásostól. „Egyszóval” itt mindenki a barátja volt, és marad, az idők végezetéig, bárhová veti is a sors, akár találkoznak még az életben, akár nem.
Arra ébredt, hogy rázza valaki:
- Ébresztő! – és lehúzzák róla a pokrócot, amitől kezd magához térni. Beszédet hall, amelyből, igazából csak annyi jut el tudatáig, hogy:
- Uraim, aki már nagyon sok éjszakát töltött el itt nálunk komiszkenyéren, az legyen szíves fáradjon ki a folyosóra!
- Aha, most már kezdem érteni. Most próbálják el velünk a három hét múlva bekövetkező leszerelésünket, - gondolta, és úgy az éretlen mák színében pompázó pizsamájában kiszédelgett a folyosóra, és önkéntelenül belépett a háromsoros vonalat formáló alakzatba, a számára rendszeresített helyre. Szolgálatvezetőjük állt velük szemben, és olyan vezényszavakat adott, amiből Ludas, de a többiek is, joggal arra következtettek, hogy valóban, ez a majdani leszerelésük főpróbája. A főtörzsőrmester - a szolgálatvezető – elemében volt, és egy kicsit szokatlan stílusban adta az ukázokat:
- Idefigyeljetek öreg szárcsák! Van öt percetek, hogy magatokra aggassátok a raktárban porosodó civil göncötöket! Meg van értve? Na, akkor indulj! – és a katonák álmosan, kicsit a bajszuk alatt morgolódva, de beöltöztek a két évvel korábbi divatnak megfelelő civil ruhába, és automatikusan visszaléptek az alakzatba.
- Hej, de szép gyerekek vagytok! Anyukáitok biztosan elsírnák magukat, ha így meglátnának benneteket, - mondta mosolyogva. Közben a lépcső felől lépések hallatszottak, és kicsit fújtatva, megjelent a korlát fölött az osztályparancsnok tányérsapkája, és egy-kettőre az alezredes is látszott, majd egyenesen a katonákhoz ment. A főtörzsőrmester jelenteni akart, de leintette:
- Pihenj! - ekkor ismét lépések hallatszottak, de most sokan jöttek fel az emeletre, az egész vezérkar.
- Mi ez a színdarab, - kérdezte magától Ludas, de hamarosan választ kaptak a kérdésre. Az osztályparancsnok a többi tiszttel együtt belépett a felsorakozott katonák elé, és a kezében lévő dossziéból kivett egy lapot és hangosan elkezdte olvasni. Ludas tudatáig a sok szövegből leginkább a következők jutottak el:
„…kivonat a dandárparancsnok…számú parancsából, a személyi állományra vonatkozóan…” A többiből pedig azt vette ki, hogy ezen a napon, ezen a hajnalon, most azon nyomban, őket, ezt a jó néhány katonát, akik már nagyon - nagyon régen, úgy két évvel ezelőtt bevonultak, tartalékállományba helyezik.
- De, hiszen még három hét vissza van, - gondolta, - de a világért meg nem szólalt volna, és nem csak a regula, és a jó neveltség miatt, de most inkább, ezt a kérdést, nem kellene feszegetni.
- Fiúk, - szólt az osztályparancsnok, - nagyon köszönöm a példásan ellátott szolgálatot, ha jártok erre felénk, bármikor látogassatok meg bennünket, előttetek mindig nyitva lesz a laktanya kapuja, a mai naptól már belülről is, - majd még mondott egy két jó szót útravalóul, és egyenként a többi parancsnok is elköszönt a leszerelő katonáktól. Ludas megpróbált néhány szót kipréselni magából a társak nevében is, de a mondanivalójukat és a ragaszkodásukat ehhez a nagyszerű parancsnoki gárdához a könnyes bakaszemek fejezték ki istenigazából.
Következett a legnehezebb, a társaktól való búcsú pillanata, és a dal, amelyet erre az alkalomra tartogattak:
„…Vége van az összes gyakorlatnak
Öreg tüzér hazafelé ballag…”
Siófok, 2012.
Dudás Károly