Virág a katonák sírjára

1987 nyarán két olyan esemény részese voltam, amelyek örökre nyomot hagytak bennem. Már 42 éve véget ért a kegyetlen második világháború, és ekkor – közel fél évszázadra a világégés után – katonák üzentek szeretteiknek a túlvilágról.  Német és orosz katonák, akik magyar földben nyugszanak.

A német katona sírja

Rendőrtisztként szolgáltam abban az időben és egy forró júliusi napon, valamilyen feladat végrehajtásból hazatérőben-négy munkatársammal-megálltunk az egyik Balaton parti település étterménél. Késő délután volt, sokáig elidőztünk a kellemes hangulatú helyiségben. A mellettünk lévő asztalnál egy idős házaspár ült, németül beszélgettek és többször ránk pillantottak. Egyszer csak az idős úr felállt, anyanyelvén ránk köszönt és megkérdezte, hogy beszélünk-e németül. Pista, az egyik munkatársunk, aki korábban több évet töltött Berlinben és folyékonyan beszélte a nyelvet, készségesen állt a külföldi vendég rendelkezésére, aki elmondta, hogy a temetőbe szeretne eljutni, ahol – a hivatalos szervek tájékoztatása szerint – nyugszik a bátyja, aki német katonaként itt esett el 1945 januárjában. Pista és egy másik kollégám-aki ismerte a települést-, autóval kimentek a házaspárral a temetőbe és az éppen ott tartózkodó temetőgondnok meg tudta mutatni, hogy hová temették a környéken elesett német katonákat. Köztük volt az idős ember bátyja is, aki egyszerű gyalogosként teljesített szolgálatot. Pista elmondásából tudom, hogy amikor az idős testvér a fejfán meglátta a bátyja nevét, ráborult a sírra és úgy zokogott, majd megkérdezte a gondnokot, hogy hol található a magyar és a szovjet katonák sírja, ezután odamentek mindkét síremlékhez, gyújtottak egy gyertyát, és mélyen meghajoltak a sírokban nyugvó harcosok tiszteletére. Sajnos nem volt nálunk fényképezőgép, így nem tudtuk megörökíteni a megható pillanatokat.

A szovjet katona sírja

A következő megható eset közvetlen velem történt. 1987 augusztusában megjelent a kapitányságon egy idős néni egy középkorú házaspárral és a kislányukkal. Egyikük sem tudott magyarul, csak anyanyelvükön – ukránul értettek. Időközben csatlakozott hozzájuk egy szovjet tiszt, aki beszélte az orosz és ukrán nyelvet egyaránt, így tolmács szerepet töltött be köztem és a látogatóim között.

Hamarosan megértettem, hogy az idős néni a II. világháborúban elesett édesapja sírját szeretné megtalálni. Több évtizede kutatták a temetés helyét, de csak ebben az évben talált a Vörös- kereszt egy olyan nevet a Balaton partján elesettek között, mint a keresett katonáé, akit valahol Siófok környékén temettek el. A családdal nyomozásba kezdtünk. Készségesen segítettek a város papjai, lelkészei és több templomban is közösen átnéztük a halotti anyakönyveket, de a keresett személy nevét nem találtuk. Ezt követően vezetett utunk az akkori Városi Tanács anyakönyv vezetőjéhez, akinek segítségével – hosszas keresés után – rábukkantunk a keresett névre. Ott állt leírva az okmányban, hogy a 25 éves ukrán fiatalember – rendfokozat nélküli, gyalogos harcos – Balatonszabadi külterületén halt hősi halált egy német ágyútűzben.

Ezt mind, a tolmács segítségével elmondtam a néninek, aki keresztet vetett, anyanyelvén hálát mondott a Jó Istennek és hangos zokogásban tört ki. Megható és fájdalmas pillanatok voltak. Az okmányban a temetés helyeként a Siófoki szovjet emlékmű, mint tömegsír volt megjelölve. Kimentem a családdal és két munkatársammal együtt az emlékműhöz, amely előtt a család tagjai megálltak és keresztet vetettek. Az idős néni leterített a lépcsőre egy ukrán népi motívumokkal hímzett kisebb abroszt, tett rá kenyeret, sót és egy kis üveg bort, amelyből minden jelenlévő egy falatot elfogyasztott és a borból egy keveset megívott.

A legnagyobb meglepetésemre az összehajtogatott abroszt a néni nekem ajándékozta, amit a mai napig őrzök. A sírra virágot helyeztek és egy kis dobozból hazulról hozott földet szórtak, majd az idős asszony megkérdezte, hogy hol van a magyar hősök emlékműve, mert ők a mi elesett magyar katonáink emléke előtt is szeretnének tisztelegni. A Balatonkiliti Hősi Emlékműhöz vezettem őket, ahol a család tagjai szintén keresztet vetettek és egy rózsacsokrot helyetek a márványtábla elé.

 Isten nyugosztalja az elesett katonákat!

Dudás Károly