Virágkaró és az elmaradt karó

Nagy öröm volt, amikor 1963-ban elkészült a Központi Iskola új épülete, tornateremmel, szertárral, zsibongóval, gyakorlati műhellyel.

A gyakorlati foglalkozások ebben a műhelyben folytak, Jónás tanár bácsi vezetésével. Karcsi bácsi matek-fizika szakos tanár és emellett igazi ezermester, fúró-faragó ember volt. Mindennel meg tudott birkózni, ami anyagból készült.

A műhelyben olyan tárgyakat készíttetett velünk, amelyeket fel lehetett használni az iskola életében. Az új iskola folyosóját is mi fedtük be, színes dekor lemez hulladékból, ami nagyon szépre sikerült.

Egy alkalommal virágkaró faragása volt a feladat, de ezt kivételesen nem az iskolában, hanem otthon kellett elvégezni, egy 50 cm hosszú, 1 cm-es vastagságú fenyőből.

Az elkészítésre egy hetet kaptunk. Egy olyan fenyő-anyagot sikerült beszereznem, amely nagyon kemény volt, mint kiderült, vörösfenyő, így a faragása nagyon nehezen ment, az akkor még gyenge gyerek kezemmel nem tudtam a kést belemélyeszteni a fába. Ennek ellenére kifaragtam a karót, de nem tetszett, ezért nem mertem bevinni a meghatározott időpontra.

Nagy szerencsém volt, hogy nem csak én nem teljesítettem a feladatot, hanem több fiúnak is akadtak problémái.

Több osztálytársam munkája azonban nagyon szép volt. Vaskó Józsi, Sára Bence, Bajzik Gyuri, Miszlai Imre, Czvik Jancsi, Iszli Jancsi, Hencz Jancsi olyan jól sikerült darabokat hozott be, hogy nem tudtam felfogni, hogyan lehet ezt így kifaragni!

A dolog nem hagyott nyugodni. Hol lehet a hiba? Ennyire nem lehetek ügyetlen!

Karcsi bácsi egy újabb hetet adott, hogy kijavítsuk a hibákat.

Próbáltam a korábban megkezdett munkámat folytatni és jól megélezett késsel faragtam a virágtámasztéknak szánt „fadarabot”.

A rejtélyt Baksa Jóska bácsi, szomszédunk oldotta meg, aki, amikor átjött hozzánk, kivette kezemből a „munkadarabot”, megforgatta és így szólt:

--Ebből a kemény vörösfenyőből soha életben nem lehet kifaragni, amit akarsz. Ehhez puhább fenyőre van szükség.

--De, hát honnan vegyek olyan faanyagot?

--Nekem hamarosan be kell mennem a faluba, beugrok a Szirovatka Gyurihoz is az asztalos műhelybe, ha akarsz, eljöhetsz velem.

Jóska bácsi fehér-piros Panni mopedjével robogtunk hát Szirovatkáékhoz.

Kilitin két Szirovatka családot ismertem, amely tulajdonképpen a nagypapáig visszavezetve egy tőről fakadt. Igazi iparos család, nagynevű kiliti asztalos dinasztia. Már  az 1874. január 1-én alakult Kiliti Asztalos Iparos Testület  vezetőjét is Szirovatka Károlynak hívták, akinek tevékenységét, szorgalmát követték a leszármazottak- unokák, dédunokák, ükunokák.

Akikhez akkor mentünk, az idős Szirovatka György és fia, a szintén Szirovatka György volt.

Érkezésünkkor az idősebb Gyuri bácsi egyedül tevékenykedett a műhelyben. Szép szál, egyenes tartású, jellegzetes nagy bajuszú ember volt a Gyuri bácsi. Amikor meglátta régi ismerősét és iparos társát, elmosolyodott, a rajta lévő sötétkék elő kötényben megtörölte gyantától fénylő kezét és lekezelt a két mesterember.

Jóska bácsi előadta jövetelünk célját, és Gyuri bácsi pár perc alatt elkészített kettő darab faragható virágkarót, puha fenyőből.

Furcsálltam, hogy nem is volt még szó a méretről és mégis akkorára vágta a fát, amekkorára szükségem volt, aztán Gyuri bácsi elmondta, hogy az elmúlt héten a környék- velem egykorú- gyerekei közül többen is megkeresték, hasonló kéréssel.

Gyuri bácsi az egyik karót nekem adta, a másikat pedig ott azon nyomban kifaragta, és amikor elkészült vele, átnyújtotta, az alábbi szavak kíséretében:

--Ezt mintának adom. Ha ezt nézed, a másikat könnyen ki tudod faragni. Még annyit segített, hogy a kifaragatlan példányra ácsceruzával gyönyörű mintákat rajzolt.

A két öreg közben beszélgetett néhány szót, Gyuri bácsi kiment a műhelyből és két üveggel és három pohárral tért vissza.

Az egyikből – a borból- maguknak, a másikból - a mustból- nekem töltött. Beszélgetésükből tudtam meg, hogy jégbor és must van az üvegekben, ami nem más, mint a hó lepte szőlőből készült nedű.

Hazaérve, azonnal nekiláttam a karó kifaragásának. Még aznap elkészült. Leosztályoztam a munkámat, Gyuri bácsiéhoz viszonyítva, kettest adtam magamnak. Felfelé kerekítve.

Nagyon örültem, hogy elkészültem elmaradt munkámmal.

Másnap reggel a kisördög nem hagyott nyugodni, és nem az én művemet, hanem Gyuri bácsiét adtam oda tanáromnak. Ő nem szólt semmit, addig, amíg a többiektől be nem szedte az elmaradt darabokat. Ekkor azonban megszólalt:

--Fiúk, a lépjen ide elém az, aki helyett más faragta ki a karót.

Egy rugó megfeszült bennem és már penderített is Karcsi bácsi elé, aki így reagált az estre:

--Mentségedre szóljon a beismerés. Nekem ne a Szirovatka Gyuri bácsi munkáját hozd ide osztályzásra, mert attól az embertől én csak tanulhatok, tanár létemre is, hanem azt, amit te faragtál. Örök életre rejtély maradt, honnan tudta meg a turpisságot.

Megszégyenülten bontogattam ki az újságpapírba tekert – az általam készített- karót.

Karcsi bácsi megnézte, szúrós tekintetét két szemem közé célozta, majd szelídebbé vált a nézése, muszklijával kupán kólintott, vaskos kezét most már inkább barátilag, a vállamra tette és a következőket mondta:

--Ez a munka négyest ér, de most hármast adok, mert más tollával akartál ékeskedni. Másik munkával kijavíthatod.

Azt a karót, amelyet Gyuri bácsi faragott az igazgatói irodába a nagy virágládába kellett tenni a pálma mellé.

Egyszer nagyon sok év múlva találkoztam tanárommal, aki a virágkaróra visszaemlékezve elmondta, hogy azt nagyon sokan megcsodálták.

Azt meg is lehetett csodálni, azt Szirovatka Gyuri bácsi nekünk faragta,…csak nekünk.

DK.